Egy nagyon hosszú interjút kaptok most mégpedig Bolival aki jelenleg a Vágtázó Életerő zenekarban üstdobol ami a VHK utódzenekara de játszott már őspunk zenekarokban is és mellesleg világutazó szóval tessék elolvasni az elejétől a végéig!!!
Mikor ismerkedtél meg a punkzenével?
-Szinte az anyatejjel szivtam magamba, hehe. Na jó, ez kicsit talán túlzás, mert porbafingó kiskölök koromban még nem volt saját zenei izlésem, azt hallgattam, ami otthon szólt a rádióban, Abba, Boney M, Szécsi Pál... De aztán 12-13 éves koromban, mikor megkaptam az első kazettás magnómat (oldszkúl MK 27-es, ha emlékszik még erre a tipusra valaki), akkor már elkezdtem vonzódni a keményebb műfajhoz. Először jött a hard-rock, mint a Black Sabbath, Deep Purple, Led Zeppelin, stb, aztán az érdeklődésem 1-2 év múlva, egy kölcsönkapott Sex Pistols-kazettának köszönhetően átfordult a punkzene felé. Innen már egyenes út vezetett a zenekarosdihoz.
-Milyen zenekarokban játszottál eddig?
-1980-ban, 15 éves koromban alakult az első zenekarom Commando néven. Őspunk banda voltunk, 2 akkordban nyomtuk a Ramonest, Damned-et, meg persze a saját szösszeneteket. Ekkor még basszusoztam, nem mintha ahhoz értettem volna, csak a dobos poszt már foglalt volt. Másfél év csörömpölés után feloszlottunk. Ezután a T-34 nevű zenekar muzsikáját gyengitettem nemesen egyszerű basszusfutamaimmal.
Következő bandám '84 tájékán alakult Marina Revue néven, itt már végre dobosként funkcionáltam. Mindig is ehhez a hangszerhez vonzódtam, és már kölyökkoromban elkezdtem képezni magam, mikor kispárnákon fakanállal lenyomtam a Kiss meg Zeppelin koncertlemezekről a dobszólókat. Később is megmaradtam az autodidakta módszernél, sose jártam dobtanárhoz, vagy ilyesmi, a kottát se ismerem, botfülű vagyok és hamisan énekelek, nem is tartom magam zenésznek, de azért dobosnak elmegyek. Szódával, hehe.
Na szóval a Marina Revue. Tulajdonképpen az volt az első magyar hardcore banda. Kb. 2 évet zúztunk végig, aztán már nem is tudom miért, szétváltunk, de mind a 4 Marina-tag (Rupaszov, Lörke, Papp Gyuri és jómagam) olyan meghatározó bandákban folytattuk tovább, mint a Trottel, AMD, Tizedes meg a többiek /később Bandanas/, és ugyebár részemről meg a VHK. '86-ban hivtak el egy próbára üstdobolni, az Amerikába távozott Árvai Viktor helyére, aztán a zenekar feloszlásáig, több mint 15 évig velük is maradtam.
Miután a VHK letette a lantot 2000-ben, 3 zenekar is alakult a tagokból, a Magura Both Mikivel meg Fritz-cel és velem, a Yava Mestyán Ádám zenekara volt, aztán Lujó meg én csináltuk a Világfát, de nekem még volt a Narco Polo is, velük még a VHK utolsó évei alatt jöttem össze. Úgyhogy egy ideig 3 bandában is játszottam, Narco Polo, Magura, Világfa, volt, hogy a 3 zenekar egymás után lépett fel 1-2 fesztiválon, úgyhogy olyankor felmentem a szinpadra kb. este 8-kor a Világfával, aztán másfél óránként cserélődtek mellettem a zenészek és zenekarok, Narco Polo, Magura, szóval kb 5 óra hosszat doboltam végig a 3 banda műsorát. Jó kondiban voltam, meg vagyok is, csak nem látszik, hehe.
-Miért kezdtétek újra a VHK zenekart (mármint az Életerőt)?
-Mert hiányzott. Hiányzott nekünk, az egykori tagoknak, hiányzott a rajongóknak, a közönségnek, hiányolt a szakma is minket, az underground zenei sajtó és a hasonszőrű bandák, szóval maradt utánunk egy űr, amit nem töltött be senki. Aztán egyszer csak a Grandpierre nem birta tovább és összetrombitálta az utolsó felállást (kivéve a régi dobosunkat, Ipacs Lacit, aki egészségi állapota miatt sajnos már nem tud koncerteket vállalni, helyette a Yava dobosa, Szabó Kristóf szállt be), és elkezdtünk próbálni, aztán annyira jól esett az együttzenélés, hogy elvállaltunk pár koncertet is.
-Vannak új számaitok is?
-Persze, hiszen ez egy új zenekar, ezért az új név is. Nem a régi VHK-t akartuk felmelegiteni, ez nem nosztalgiázás részünkről (még ha a közönség egy részének az is), nem a régi repertoárt poroltuk le, mint az Omega vagy a Piramis, hogy csináljunk egy "sika-kasza-léc"-bulit, azaz sikálunk egyet a szinpadon, kaszálunk a bevétellel, aztán lécelünk haza az asszonyhoz egy új aranylánccal. Mi újra alkotni kezdtünk, a próbákon új ötletek, új számok születnek, evidens, hogy ezeket játszuk is a koncertjeinken, és a régi számainkat is javarészt új köntösbe bujtattuk, mert mi is változtunk az évek során, ezáltal a számaink is változtak valamennyire. De a lényeg ugyanaz: "Ki vele az Istenért, add ki ami benned él!"
-Mostanság milyen zenéket hallgatsz? Vannak újabb zenekarok, amik tetszenek?
-Mostanság grindcore-t hallgatok, hála a kedvesemnek, aki ezt bömbölteti otthon a magnón, hehe. De megy a crustcore is, meg néha goa.
Mondjuk én inkább másra gerjedek, főleg az ethno jön be, legyen az world-music (pl. Transglobal Underground) vagy folk-rock (pl. a svéd Urga), folk-punk (pl. Gogol Bordello), folk-metal (pl. Korpiklaani), de birom a törzsi zenéket is, mint pl. az ausztrál Wild Marmalade, amit csak ütősök és didgeridoosok alkotnak. Sok reggae-t, dubot, ska-t is hallgatok, és a régi punk- kedvenceimet is beteszem néha, a SubHumans-t, Bad Brains-t, D.O.A.-t, vagy a pszichedelikus rockot nyomó Monster Magnet-et. Brutál zúzdákat már nemigen hallgatok (arra ott a kedvesem, az ő zenehallgatása révén nekem is csurran-cseppen valami jó kis belezős metál:-), de pl. a System Of A Down nagy kedvencem, mindig tűzbe hoz, és a régi Discharge-ot is szivesen hallgatom, meg Suicidal Tendencies-t. Ha meg olyan a hangulatom, akkor a Dead Can Dance jön be, vagy Thievery Corporation, meg a Morcheeba, Tricky, Massive Attack. A lengyel Paprika Korps punk-reggae-jére pedig bármikor vevő vagyok, akárcsak a Manu Chaora, meg Mano Negrára. Az utazásaim során meg olyan újabb zenekarokkal ismerkedtem meg, mint az ausztrál Rastawookie, vagy az újzélandi Salmonella Dub, ezek most nagyon tetszenek. Magyarok közül a Pozvakowsky jött be legutóbb, a Yava az egyre jobb folkcore-t nyom, a PASO meg a Korai Öröm is még mindig jó bulikat ad, a Human Error-t meg most már muszáj lesz megnéznem, mert a kedvesem odáig van értük, úgyhogy biztos jók, hehe.
-Hogyan emlékszel vissza a 80-as évek punkkorszakára, volt-e pl. nálatok is házkutatás, stb.?
-Hát házkutatás nálam speciel nem volt, de ettől függetlenül basztattak a rendőrök rendesen. Akkoriban nap mint nap igazoltattak minket a zsaruk, megmotoztak, kipakoltatták a zsebeinket, úgy beszéltek velünk, mintha a seggükből rántottak volna ki, ha olyan kedvük volt odasóztak a gumibottal, de volt akinek lenyirták a taraját. Rendőrállam volt a javából a kommunista rendszer alatt, és a rendszert nem lehetett büntetlenül szidni, mint most. Most bármelyik pártot, bármelyik politikust elküldheted a picsába, azt énekelsz róluk a szinpadon, amit akarsz, régen ehhez bátorság kellett, mert megüthetted érte a bokádat. A 80-as években ahhoz is bátorság kellett, hogy szines tüsi hajad legyen, netán tarajad, meg bőrdzsekid láncokkal, jelvényekkel, szakadt nadrág, meg bakancs. A rendőrök ugrottak erre, de tulajdonképpen mindenki más is belédkötött, mert annyira megbotránkoztató és polgárpukkasztó volt ez akkoriban. Naponta értek minket atrocitások, pusztán a kinézetünk miatt. Na persze mi is rátettünk néhány lapáttal arra, hogy ne nagyon szeressenek minket, volt, hogy valamelyik betiltott vagy hatóságilag félbeszakitott koncert után dühösen végigvonultunk a belvárosi utcákon, menetelve, kukákat borogatva, kirakatokat leköpdösve vagy betörve, buszokat leállitva, a nyárspolgár utasokat rémisztgetve. Hát igen, fiatalság, bolondság, bohók voltunk és zabolátlanok, hehe. Néha ki kellett engedni a gőzt, ami felgyülemlett a hatóság packázásai folyamán. A rendszer ellenségei voltunk, és a rendszer nem is bánt velünk kesztyűs kézzel, hanem mint az ellenséggel szokás, hadiállapotban állt velünk. A paksi punkfesztivált pl. konkrétan fegyveres hadművelet övezte a rendszerszolga rendőrség részéről. Az egész országból megérkezett a sok punk vonattal Paksra (ill. javarészt Pestről, mert a punkmozgalom főleg a fővárosra korlátozódott, vidéken csak elszórva volt 1-2 partizán, főleg Szegeden és Győrben), felszálltunk a helyi buszokra, hogy eljussunk a művelődési házba, ahova a punkfeszt szervezve volt, aztán a buszsofőrök felsőbb utasitásra meg sem álltak a rendőrőrsig, ahol már gépfegyveres zsaruk vártak minket, mindenkit igazoltattak, és csak utána vittek tovább a művházhoz, ahol szintén gépvegyveres fakabátok sorfala között lettünk beterelve a koncertterembe, amit telepakoltak székekkel, hogy leülésre késztessék a közönséget és evvel elejét vegyék a vad pogózásnak. A terem tele volt zsaruval, gépfegyvert szorongatva álltak a falak mentén, én a Marina Revue-vel nyomtam a hardcore-t a szinpadon, a punkok megfélemlitve illedelmesen ültek a helyükön, képzelheted milyen fasza hangulat volt, még jóhogy az ilyen élmények kihoztak az emberből néhanapján egy kis törés-zúzást, kukaborogatást. A koncertek többsége amúgy legtöbbször meg sem volt hirdetve, szájról szájra terjedt, a médiában nem lehetett ilyesmit reklámozni. Az első bandáimmal, a Commando-val, meg a T-34-gyel mi rajzoltuk a koncertplakátjainkat, mi ragasztottuk ki éjjel, szóval abszolút "Do-It-Yourself"-módra működtünk, akárcsak a Marina Revue-vel, akikkel pl. kitaláltuk, hogy csinálunk egy nyilvános koncertet a gyári próbahelyünkön, ami egy légópincében volt (a fiatalabbak kedvéért:légvédelmi pince, ide menekült a lakosság anno a légvédelmi támadások elől). Nem kértünk senkitől semmilyen engedélyt a rendezvényre, hanem egyszerűen előző éjjel kézzel rajzolt plakátokat tettünk ki pár punk-találkahelyre (Felszab-tér, Déli-pu aluljáró), meg elmondtuk a haveroknak, akik továbbadták, aztán már csak a gyár portását kellett lekenyerezni egy üveg borral, és már özönlöttek is este a punkok a koncertünkre, teltházat csináltunk, belépő persze nem volt, meg büfé se, de nem szomjazott senki, mindenki feltankolt az ABC-ben. Kurva jó buli volt, na ilyet ma már nemigen tudok elképzelni. Kommercializálodott mára minden, a punkmozgalom is, ha egyáltalán lehet mozgalomról beszélni.
-Lehetséges szerinted, hogy újra összeálljon a Marina Revue?
-Mindent lehet, csak akarni kell. Ha mind a 4 volt tag úgy fogja érezni, hogy jó lenne újra együtt zúzni egyet, akkor elviekben nincs akadálya, ha csak az nem, hogy én mondjuk épp Borneón dobolok a bennszülöttekkel a dzsungelben, hehe. De én úgy gondolom, hogy a Marina Revue akkor és ott volt hatásos, abban a rendszerben, azok között a körülmények között. Akkor nagyot ütöttünk, hasonló zenét nem nagyon játszott akkor senki, finn hardcore-bandáktól szivtuk magunkba a stilust, mint a Riistetyt, Terveet Kadet, Bastards, meg persze SubHumans és Rudimentary Peni, ők voltak a példaképeink. A mai punkok többsége gondolom nem is hallott róluk. A legújabb punk- generáció szerintem azt se tudja mi az a punk, azt hiszik, hogy a Green Day meg az Offspring az punk, pedig a nagy lószart. Egy populáris mainstream tömegcikk hogy a fenébe lehetne punk. A Dead Kennedys, az még punk volt, aztán elkurvult az egész műfaj, tisztelet a kivételnek.
-Több külföldi és hazai újságcikk is megemliti, hogy a VHK-t Lemmyn és Iggy Popon kivül Jello Biafra is az egyik kedvenc zenekarának tartja. Találkoztatok ti esetleg Biafrával? És milyen volt a VHK-val turnézni, milyen bandákkal sikerült összejönnötök?
-Biafrával csak Attilának (Grandpierre) sikerült találkoznia egyik amerikai sajtóturnéja során, ahova az egész VHK sajnos anyagi okok miatt nem mehetett vele. Jello egyébként nagyon rajta volt, hogy a VHK kijusson Amerikába, először egy kislemezt adott ki tőlünk a tengerentúlon, aminek a boritójára azt nyomatta, hogy tessék minél többen megvenni ezt a lemezt, hogy kijuthassunk és turnézhassunk az Államokban is, mert minket látniuk kell nekik, mert olyan kurva jók vagyunk. Aztán még kiadta az első két lemezünket is az Alternative Tentacles nevű kiadójával, és végül ki is jutottunk New Yorkba, de nem a Biafrának köszönhetően, hanem Laurie Andersonnak, aki a fővédnőke volt egy egyhetes fesztiválnak, ahova egyedüli kelet-európai zenekarként meghivást kaptunk. Biafra amúgy később még felajánlotta, hogy producerelné a soron következő lemezünket, de mi kikosaraztuk, hogy köszi, de nem dolgozunk külső producerrel, mi producereljük a saját anyagunkat. Nem is vittük aztán semmire, hehe, lehet mégiscsak a Biafrára kellett volna bizni. De mi úgy gondoltuk, hogy nekünk ne szóljon bele senki, hogy milyen legyen a lemezünk, még a Biafra se. Na szóval, vele nem sikerült lepacsiznom, de pl. a Henry Rollins- szal, meg a G.B.H.-dzsel igen, mert voltak közös koncertjeink, akárcsak a Neurosis-szal, a Voivod-dal, a Monster Magnet-tel, a Sonic Youth-szal, a Kong-gal, a Ween-nel, Nick Cave-vel, az Einstürzende Neubauten-nel, a Babes in Toyland-del, meg még egy raklap kurvajó bandával, akivel a VHK révén személyesen is megismerkedhettem. Bejártuk Európát keresztül-kasul, egy finnországi turné alkalmával még a sark-körig is majdnem eljutottunk, általában squatokban pecóztunk az anarchista punkokkal, a közönségünk java része is közülük került ki, imádtak minket.
Az egyik legemlékezetesebb bulink '88 körül volt Berlinben, az idén a Szigeten is fellépő spanyol multimédia performance-brigáddal, a La Fura Dels Baus-szal (magyarul: "Szemétdombon turkálók), akik még nálunk is őrültebb figurák voltak, az előadásukkal szinte sokkolták a közönséget. Először is a csurig megtelt cirkuszi sátor ajtaját kivülről láncokkal lelakatolták, aztán az egyik őrült spanyol egy berregő láncfűrészt lóbálva elkezdett rohangálni a tömegben, az emberek egy része persze menekült volna kifele, de leláncolt ajtók fogadták őket. Kezdett enyhe pánikhangulat kialakulni, és ez még csak a kezdet volt. Mit mondjak, nem volt egy unalmas este. Kész csoda, hogy nem repültek levágott végtagok a levegőben. Buli után meg is kérdeztük a láncfűrészes spanyolt, hogy hogy tudja olyan ügyesen forgatni azt a láncfűrészt, hogy senkit se sebesitsen meg. Mire ő azt mondta, hogy ő egyáltalán nem vigyáz, vigyázzon a közönség, ő csak abban bizik, hogy úgyis elugrik előle mindenki. Egyébként még volt más is a tarsolyukban, pl. a lábánál fogva fellógatták az egyiküket meztelenül egy magas állványra, aztán jól behintáztatták és a rángatózva lóbálózó testet korbácsolták, meg vérrel locsolták. De a közönség közé is beöntöttek jó pár vödör vért, meg véres húscafatokkal dobálták őket, aztán lisztet szórtak rájuk, meg ránk is persze, mert az egész VHK ott tobzódott a tömegben, az előadás után úgy néztünk ki, mint egy horrorfilm szereplői, akik a texasi láncfűrészes gyilkos elöl menekültek éppen meg, nyakig véresen.
De nagy élmény volt számomra a Henry Rollins-VHK közös turné is. Ezt egy '87-es budapesti közös fellépés előzte meg, ahol a Gore nevű holland bandával és a Henry Rollins Band-del léptünk fel. Rollinsnak annyira bejöttünk, hogy 2 év múlva minket hivott el kisérőzenekarnak az angliai turnéjára. Rollins, mint tudjuk, az amerikai ős-hardcore Black Flag frontembere volt, a punk fenegyereke, hiperaktiv kissrácból lett tetovált punk-ikon, aki félmeztelenül, mezitláb, egy szál klottgatyában, nyakán kidagadó erekkel üvöltötte a közönség képébe a dühét. Szóval kivülről elég félelmetes palinak tünt, akiről aztán a közös turnén kiderült, hogy egy végtelenül kedves és közvetlen fickó, nem az az állat, ami lejön róla a szinpadról. Először is nem ivott, nem dohányzott, nem úgy, mint mi. Nagyon rendes volt velünk, de a zenésztársai is, cseréltünk velük zenekari pólókat, és ők minden este VHK-pólóban nyomták le a koncertjeiket. Cserébe mi meg jól nem vettük fel az övékét, hehe. Henryvel amúgy bármikor el lehetett beszélgetni, általában ő kezdeményezett, odajött, szóba elegyedett velünk, de a fellépése előtt nem lehetett hozzászólni, akkor félrevonult és rákészült a bulira, koncentrált. Egy sarokban ült például és elmélyülten vésett valamit a mikrofonjára. Később megnéztem, az volt belekarcolva: KILL. Igy hergelte magát. Tudod, biztos vigyáznia kellett, nehogy elmosolyogja magát a szinpadon, ilyenkor csak ránézett a mikrofonjára, ÖLJ, és tényleg hozta is azt a gyilkos formáját. Félelmetes tudott lenni a szinpadon. Emlékszem a turné végén irt mindegyik VHK-tagnak pár sort az öltözőben valami papirfecnire, az enyémen az állt angolul: "a legnagyobb ütésű embernek", és az aláirása. Az üstdobos ütéseimre gondolt, mert pofont persze nem adtam neki, jó gyerek volt, hehe.
Egyébként a VHK-ban az is hihetetlen jó volt, hogy a zenekar révén olyan általam nagyrabecsült zenészekkel és zenekarokkal kerültem kapcsolatba, mint Henry Rollins, Nick Cave, Sonic Youth, G.B.H., stb., de a hab az volt a tortán, mikor tudomásunkra jutott, hogy olyan nagy ágyuk, mint Iggy Pop, Yello Biafra (aki egy Lard-lemezén simán lekoppintott egy VHK-számot, de meg van neki bocsájtva), Henry Rollins meg Lemmy a kedvenc zenekarának nevezte több interjúban is a VHK-t. Mikor elképzelem azt, hogy Lemmy egy Motorhead-buliról hazatérve tölt egy kis whiskyt magának, aztán előveszi a VHK-lemezét és felteszi a Hunok csatáját és hallgatja az üstdobolásomat, vagy épp Iggy papa teszi ugyanezt, hát az elég jó érzéssel tölt el, mit ne mondjak.
-Ugyebár te nem csak a VHK-turnék során utaztál rengeteget, hanem magánemberként is sokat csavarogsz a Világban. Mielőtt elindulsz egy utadra, tájékozódsz az adott helyről? Hogy készülsz fel egy utazásra?
-Könyvek. Könyvekből készülök fel, könyvekből tájékozódom, és általában könyvek is inspirálnak egy-egy útra. Gyerekkoromban sokat álmodoztam egy-egy egzotikus helyszinen játszódó kalandregény vagy útibeszámoló elolvasása után, hogy én is szelem az óceánt, járom a dzsungelt, vadállatokkal haverkodok, aztán ezeket az álmaimat szép sorban meg is valósitottam. Például áthajóztam Ausztráliából az indonéz szigetvilágon át Szingapúrba, éltem bennszülöttek között a maláj dzsungelben, Borneón lepacsiztam a vadon élő orangutánokkal, Robinson Crusoe élményem is volt egy csöppnyi szigeten Szingapúr közelében, szóval szinte újraélem gyerekkorom olvasmányélményeit az utazásaim során.
Az ausztrál utamra is egy könyv, Marlo Morgan: Vidd hirét az Igazaknak c. bestsellere inspirált, amiben egy aborigin törzzsel töltött vándorútját irta meg a szerző. A 900 km-es spanyol zarándokútnak (El Camino) pedig Coelho: A zarándoklat c. könyvének elolvasása után vágtam neki. Franciországból indultam, át a Pireneusokon, természetesen gyalog, ahogy kell, egy hónapig tartott, de az első napokban egy ruppót se tettem volna arra, hogy ezt a távot 30 nap alatt le fogom tudni gyalogolni. Aztán mégis sikerült. Rákészülni amúgy nem szoktam túlzottan egy-egy útra, de az általában alap, hogy beszerzek egy Lonely Planet útikönyvet (amit hasonszőrű hátizsákos travellerek irnak), amiből kiválóan lehet tájékozódni, hogy merre vannak turistamentes vidékek, érintetlen dzsungelek, hol találsz hippikommunát, hegyi ösvény végén rejtőző buddhista kolostort vagy dzsungel mélyén megbúvó bennszülött törzset, ahol szivesen menedéket adnak az arra tévedt vándornak. Vagy, hogy hova nem érdemes eltévedned, mert esetleg egy kannibál törzsi vacsora fő fogásaként végzed egy rotyogó üstben, hehe.
-Tényleg, volt már olyan az utazásaid során, mikor közel álltál ahhoz, hogy megöljenek?
-Persze, folyton ki akarnak engem nyirni, hehe. Na de komolyra forditva a szót, nem igazán jellemző, hogy az életemre akarna törni valaki a csavargásaim során, pedig jártam a borneói dzsungelben is az egykori kannibálok földjén. Sőt, még majdnem én vadásztam le ott az egyik harcost, mikor a helyiek vendégszeretét élvezve fúvócsővel gyakoroltam, de félrehordott a szerszám. A többi bennszülött jót röhögött, de amelyiket majdnem eltaláltam, az ezután komolyan félt tőlem, azt hitte én vagyok a kaszás, aki eljött érte, hogy átvigye a túlvilágra. Mondtam neki, ha ad egy üveg rizspálinkát, akkor majd csak jövőre viszem el, kap egy kis haladékot, hehe.
Egyébként legfeljebb a ragadozó állatoktól kell néha tartanom, kerültem már életveszélybe krokodiltól vagy épp tigristől fenyegettetve, ez konkrétan 1 méteres közelséget jelent, de mindkét esetet megúsztam. A krokodillal szemben a teljes mozdulatlanság volt a nyerő (Ausztráliában futottam össze vele egy folyóparton), éreztem, hogy ha megpróbálok elmenekülni vagy csak egy hirtelen mozdulatot is tenni, akkor végem, abban a pillanatban rám veti magát, azok a dögök villámgyorsak tudnak ám lenni, 1-2 méterről meg végképp esélyünk sincs elmenekülni előlük. Úgyhogy inkább meg se moccantam, hanem mozdulatlanul farkasszemet néztem vele, ehhez meg nyilván nincsenek hozzászokva, mert az én krokimat is sikerült evvel annyira összezavarnom, hogy fél perc után gondolt egyet és ott hagyott, mint eb a Szaharát, tovasiklott, én meg szivritmusom normalizálódása után remegő kézzel gyújtottam rá egy cigire. A tigrissel szemben viszont pont az ellenkező taktika vált be, a maláj dzsungelben futottam össze a cicussal, akkora volt a kitátott szája, mint otthon a sarokkádam, csak ebbe nem volt kedvem beleülni. Úgyhogy egy hatalmas husánggal csapkodtam a faodú széleit, ahova az eső elől behúzódtam, és orditottam, mint a sakál, vérben forgó szemmel, arcomba tapadt vizes hajjal, már kezdtem én is megijedni magamtól, mire a tigris is úgy gondolhatta, hogy nem nézi tovább ezt a műsort, és könnyebb préda után nézve elhúzta az irháját.
Szóval elég sok mindent megúsztam már a kalandozásaim során, többek között egy pszichopata gyilkost is, bár nem biztos, hogy az volt, csak nagyon annak tűnt.
Tavalyelőtt Ausztráliában esett meg a sztori, valamelyik hétvégén Adelaide-be indultam el a farmról, ahol melóztam, stoppal (kb. 800 km), egyik barátom születésnapjára voltam hivatalos, elég akadozva haladtam, alig volt forgalom, és mindenki csak a következő városig ment. Feleúton rámesteledett, mikor felvett egy harmincas nő, Maggie, még csodálkoztam is, milyen bátor, este egyedül felvesz egy idegen pasit, ritka az ilyen. Aztán később kiderült, én voltam a bátor, hogy beszálltam mellé, de akkor még nem sejtettem semmit. Bár már az elején furcsán viselkedett, de nem tulajdonítottam neki túl nagy jelentőséget. Először is azt vettem észre, hogy folyamatosan engem bámul vezetés közben, mellette ültem, ő meg nem az utat nézte, hanem engem. Mikor meg ránéztem, akkor visszakapta tekintetét az útra, úgyhogy muszáj volt néha ránéznem, hogy legalább akkor az útra koncentráljon. Aztán egy idő után megkérdeztem, mit bámul, azt mondta, nagyon emlékeztetem a bátyjára. És bámult tovább. Később megkérdezte, nincs-e kedvem nála éjszakázni, a következő városban lakik, nem valószínű, hogy ilyen későn felvesz még valaki, nála meg fürödhetek, ehetek, és van egy szobája számomra, ahol nyugodtan alhatok, reggel meg kipihenten folytathatom az utam. Jól hangzott, úgyhogy elfogadtam a meghívást. Egy elhagyatott háznál álltunk meg, a kertet belepte a gaz, bent is jó nagy kupi volt, meg egy csomó gyerekjáték, a szobában meg, amit nekem szánt, olyan bűz volt, mintha valami (vagy valaki) rohadt volna a szekrényben. Úgyhogy inkább a tágas konyhát választottam, ahol volt egy kanapé és a levegő is belélegezhető volt. A beígért vacsorából nem lett semmi, mert kiderült, hogy jégkrémen és teán kívül semmi ehető nincs a házban, úgyhogy ettem a saját szendvicsemet, meg egy kis fagyit teával, aztán lezuhanyoztam és lefeküdtem. Ő már fagyizás után elköszönt és elvonult a szobájába, csend borult a házra és sötétség, csak a konyhai kislámpa maradt égve.
Fáradt voltam, hamar elaludtam. Egyszer csak arra riadtam fel, hogy ott áll tőlem pár lépésre, kezében egy konyhakés és engem bámul. Kicsit kirázott a hideg. Kérdeztem, mit csinál, azt mondta, vacsorát. Éjjel kettő volt. Kíváncsi voltam, mit fog vagdosni, mert semmi étel nem volt a konyhában. Erre főzött egy teát. Aztán elmesélte, hogy a családja bírósággal elvetette tőle a gyerekét, még csak nem is látogathatja. Elővett egy fotóalbumot, mutatta a kislányt. Észrevettem, hogy pár képről hiányzik egy férfi feje, kivágták ollóval. „Ő kicsoda?” – kérdeztem. A bátyja, mondta, aki nagyon hasonlít rám. Hát nem látszik, gondoltam, és most hol van? A Kék-hegyekben, éppen tőle jött most. Ott ástad el? – futott át az agyamon, de inkább nem firtattam. Aztán hirtelen elköszönt, szép álmokat, és bement a szobájába. Szép álmokat, köszike! Ezek után hogy aludjak el? Egy ilyen pszichóval egy fedél alatt? Aztán nagy nehezen mégis csak elszenderedtem, de előtte azért a párnám alá helyeztem egy húsklopfolót, a biztonság kedvéért. Kakasszóra ébredtem, épségben, levágott lófej se volt a takaróm alatt, jól van, nincs itt semmi vész, jó kislány ez a Maggie, csak egy kicsit fura. Aztán észrevettem, hogy ő kukorékol! Ott állt a nyitott bejárati ajtónál és hangosan kukorékolt kifelé. Nyilván köszöntötte a Napot. Hát nem kicsit fura a csaj, az biztos, kíváncsi lennék, mit rejteget a büdös szobában, bár talán most jobban teszem, ha kíváncsiskodás helyett elhúzom a csíkot -gondoltam-, amíg tehetem, amúgy is messze van még Adelaide, még a végén lekésem a szülinapi bulit, akkor aztán a haverom öl meg.
Úgyhogy megköszönve a vendéglátást gyorsan útra keltem, mielőtt nekiállt volna a bazi nagy konyhakésével reggelit csinálni. Belőlem. Aztán akkor hirtelen eszembe jutott, hogy mikor elaludtam, még nem is volt rajtam takaró, csak a hálózsákomba voltam bebújva. Ezek szerint éjjel, mikor már aludtam, odajött és betakart. Hmm. Most ezen hogy’ igazodjak ki? Sose fogom megtudni, mi járt a fejében, mikor késsel a kezében bámult. De hálás vagyok neki, amiért este felvett és menedéket adott. (És hogy végül nem rakott be a szekrénybe, nyolc darabban.) Végül is jó ember volt, velem legalábbis. Még sajnáltam is, ki tudja, milyen személyes tragédiája volt. De jól rám ijesztett. Nem csoda, hiszen addigra az utam során már annyi megtörtént rémtörténetről hallottam meg olvastam a stopposokra vadászó ausztrál psycho-killerekről, hogy kissé gyanakvóbb lettem. (De azért persze stoppolok azóta is tovább rendületlenül.) Volt egy másik esetem is, amikor veszélyt szimatoltam, de arról is kiderült később, hogy téves riasztás volt. Gyanútlanul stoppoltam vissza a civilizációba valahonnan az Isten háta mögül, mikor felvett egy kutyás fickó egy furgonnal. Nem volt túl beszédes, mondtam neki, hogy Lismore-ba szeretnék eljutni, onnan már jó vagyok vonattal, bólintott, bedobta a hátizsákomat hátra, engem beszíjazott maga mellé, hogy moccanni se bírtam, aztán szó nélkül gázt adott. De hova a büdös francba vihet? –tettem fel magamnak a költői kérdést, ugyanis egy idő után letért a Lismore-i útról és egy elhagyatott ösvényen száguldott tovább, olyan őrült tempóban, hogy esélyem se legyen kiugrani. Feltéve, ha egyáltalán ki tudtam volna kapcsolni azt a kurva biztonsági övet, amibe olyan furán betekert, hogy levegőt alig kaptam. Fogoly vagyok, bassza meg! – döbbentem hirtelen rá. Akkor vettem észre félszememmel a rozsdás (vagy véres?) baltát, ami az egyik zökkenőnél kicsúszott az ülése alól. Azt hitte, nem láttam meg, és óvatosan visszatolta a lábával. Ajjaj, ennek fele se tréfa, úgy látszik, egy nagyon durva thrillerbe csöppentem bele, semmi kedvem eljátszani a szerencsétlen áldozat szerepét. Na jó, de mit csináljak, öljem meg én? Te, figyelj – mondtam neki óvatosan –, Lismore nem erre van. Tudom – válaszolta, de neki most dolgoznia kell mennie, nem tud Lismore-ba vinni, de majd a főnöke, az úgyis oda megy, az majd elvisz, no worries.
Na persze, no worries, nincs gond, minden ausztrál ezt hajtogatja állandóan, de hadd aggódjak már egy kicsit a kivégzésem előtt. Ekkor a kutyája hátulról barátságosan a vállamra tette a mancsát és a farkát csóválva megnyalta az arcomat. Ettől valahogy megnyugodtam. Egy elmebeteg gyilkosnak nem lehet ilyen barátságos kutyája. És ha a gazdája a feldarabolásomra készülne, akkor a kutyája biztos nem játszaná el itt nekem, hogy no worries, a kutya nem színészkedik. Ekkor megérkeztünk egy magányos tanyához, a pasi kibogozta a biztonsági övemet és intett, hogy kövessem. Bementünk egy töksötét fészerbe, na basszus, ez mégis csak megnyúz itt, szemrehányóan néztem a kutyára, rohadt hamis dög. Megmarkoltam zsebemben a bicskát, ekkor felkapcsolódott a villany, és ámulva bámultam körbe. Szobrok voltak körülöttem, fémhulladékból, vasból, acélhuzalból, gépalkatrészekből összehegesztve, kenguruk, madarak, Nap, Hold, csillagok, a mennyezetről lelógatva, a szellőtől lassan forogva, lenyűgöző volt. Ezeket ki csinálta? – kérdeztem. Én meg a kollégám – mondta –, ha nincs meló, evvel ütjük agyon az időt (de jó, hogy nem a stopposokat, gondoltam megkönnyebbülve), kint hátul vannak a nagyobb darabok. Kimentem, ahol totemoszlopon kitárt szárnyú fémmadár, vasból kovácsolt székelykapu-féleség és egy harci szekér fogadott. Beszarás! Itt az Isten háta mögött két melós csak a saját örömére micsoda műveket alkot! És én még egy pillanatig azt hittem, lemészárol, aztán tessék, milyen tuti kis helyre hozott. És persze a főnöke is nemsokára megjött, aki tényleg ment Lismore-ba és örömmel vitt el engem is, egész a vasútállomásig, úgyhogy végül happy end.
De aki stoppolni akar Ausztráliában, az inkább ne nézze meg a megtörtént esetet feldolgozó Wolf Creek c. filmet a szadista stoppos-gyilkosról, mert mindenhol rémeket fog látni. Persze az óvatosság azért sosem árt, lehet, én csak szerencsés voltam. Amúgy általában nem volt semmi rossz érzésem stoppoláskor, nincsenek negatív élményeim evvel kapcsolatban (hacsak a fentebb említett két esetet nem számítjuk annak), valójában sokkal nagyobb biztonságban érzem magam Ausztráliában, mint a frusztrált, aggresszív idiótákkal teli Magyarországon.
-Na akkor végül az utolsó kérdés: hol élsz jelenleg és mi a következő úticélod?
-"Jelenleg a kedvesemnél élek Veresegyházon, aki egy pszichopata!" Ezt a mondatot a kedvesem irta ide erre a kérdésedre egy óvatlan pillanatban, mig itt hagytam a laptopot pár percre (e-mail interjú ugyebár), na ebből is látszik, hogy tényleg pszichopata, hehe. Egyébként egy fél éve tényleg itt lakom a kedvesemnél Veresegyházon. Tavaly nyáron jöttem haza egy másfél éves ausztrál és délkelet-ázsiai csavargásról, eleinte a Mátrában aklimatizálódtam az itthoni hűvösebb éghajlathoz (évek óta a Mátrában lakom, van ott egy erdőszéli kertes házam), aztán jött Veres. A következő utamra egyébként a kedvesem is elkisér, szeptember 29-én már útra is kelünk, úgyhogy mire ezeket a sorokat olvassátok, mi már messze járunk. Kairón keresztül Kuala Lumpurba repülünk, ott egy kicsit lecsücsülünk, zsupsz, aztán Malájzián át elbuszozunk Szingapúrig, onnan pedig átrepülünk Ausztráliába. Ott azon a farmon fogunk melózni, ahol én már lehúztam a múltkor 5 hónapot, van is ott egy kis házikóm a tóparton, a farmer adta, amikor ott dolgozom, akkor használhatom, mert egyébként üres. Szóval keresünk ott egy kis pénzt, aztán megmutatom Szilvinek a tuti helyeket Ausztráliában, aztán felfedezünk együtt olyanokat is, ahol még én se jártam, átugrunk majd Új Zélandra, talán Pápua Új Guineába is, meg Fijire, Balira is tuti, mert "Boli Balin" az tök jól hangzik, nem? Aztán lehet még körülnézünk Indonéziában, aztán még tovább, fel a Vénuszra, majd végig a Tejúton, az Androméda-ködnél balra el... mert nincs megállás, "el kell indulni minden úton, az embert minden úton várják, nincs halálos érv a maradásra!"