HTML

Gondolatok a negyedikről

Érzések. gondolatok. élet.

Friss topikok

Linkblog

Szilágyi Lackó 3 éve halott

2010.02.02. 18:11 Makkur

Veszprém sok művészt ontott/ont magából de Lackó kivételes egyéniség volt ezek közül is véleményem szerint.Ja és persze punk is volt mint a legtöbb interjúalanyom eddig.A szomorú apropója az ennek az írásnak hogy holnap lesz 3 éve hogy a lakásában felakasztotta magát ez a kivételes tehetség.

Szilágyi László-(Lackó)-1966 október 17.-én született Veszprémben.1985-1991-ig a Magyar Képzőművészeti főiskolába járt,-mesterei Dienes Gábor,Sváby Lajos és Kokas Ignác voltak.

'91-ben igéretes festőként Derkovits ösztöndijban részesült,ezen kivül az évek során még sok más dijat kapott. (Domanovszky,Szent István-dij,David Bowie pályázat 1.helyezetje,Veszprém város nivó-dija)Lackó vérbeli expresszionista volt,vonzódott az underground-vonalhoz,a punk,graffiti,újvad festészet ihlette meg képeit -és megjelenését,stilusát is.Lackó nem ismert kompromisszumot,mindig ÖNMAGÁT adta,sokan tartottak tőle mert kimondta azt,ami a szivén volt-még ha ezzel meg is bántott másokat.Igaz,sokszor később bocsánatot kért-valójában egy mély érzésű,hiperérzékeny és nagyon /TÚL!!!/jószivű ember volt,akit itt Magyarországon sokan félreismertek,bár a szakmabeliek tudták,mekkora érték lakozik kezeiben,alkotásaiban.

Lackó agya egy művészettörténeti-kultúrális lexikon volt.Mindent tudott a klasszikusokról,de ugyanúgy az avantgardokról is.Otthon volt hazai-és külföldi stilusokban egyaránt,ezen kivül,kapásból szavalta Pilinszky-t/Pilinszky hangján!/József Attilát,stb.

Sajnos,túlzott érzékenysége pszichés betegségbe torkollott,depressziói,hallucinációi voltak.Sokan azt hitték,"drogos"vagy "alkoholista",de Lackó sosem volt egyik sem.Őt a saját "démonjai"üldözték...

Ennek következtében 2007 február 3.-án,egy teliholdas szombat éjjelen véget vetett életének.

 És akkor következzen egy interjú Lackóval ez sztem sokat elmond milyen is volt ő...
 

A mindenséget megfogni

Én szeretem azt a fajta világot, ami a század elején Párizsban volt: ott dülöngélt mindenki, nem borgőzös állapotban persze, hanem festéktől, terpenoltól és terpentintől gőzösen. A festők bementek a fűtetlen műtermükbe, és megcsinálták azt, ami a szívükből jött. Picasso is rajzolt egy tányér levesért.

                            Manapság is nagyon nehéz megélni a művészetből. Vannak persze alkatok, akik szeretnek szenvedni, gyöt-rődni, kicsit talán még mazochisták is. De a körül-mények nem befolyásolhat-nak, nem szabad! A WC-n sem azon gondolkozol, hogy mit ettél addig… A festéssel is így vagyok: nem arra gondolok, mi volt előtte, mert az bennem van valahogy. De nem manuálisan, hogy ügyes a kezem, és van valamennyi mesterségbeli tudásom, majd csak kihozok egy míves kis képet magamból, nem!

        Folyamatában kell szemlélni a világot: ez egy mozgó gépezet, ebben benne vagy! Ez egy szerves tényező, te vagy középen, és besűrítesz magadba mindent. Az ember is egy alkatrész, a világegyetem élő alkatrésze. Régebben még én is valami eredendő, felsőbb régiót kerestem magamban, mint egy idealista: elrugaszkodni, és kilépni a világból…

        Lefekszem az ágyamba, és azt érzem néha, hogy vonaton utazom, és nem tudom, hol vagyok. Az álmok persze nem egy az egyben vetülnek ki a vászonra, mint ahogy azt például Chagall-ról gondolják. Nincs ilyen! Van amikor egy képet megálmodok, és csak évek múlva tudom rögzíteni. Olyan ez, mint egy káosz, ahol te teszel rendet a szellemi lakásodban, az érzelmeid között, ha vannak ilyenek.

       

Van aki azért fest, hogy ember tudjon maradni a képei által, nem azért, hogy eladja őket. Az ember cipeli a humanitást, miközben úton-útfélen lelki terrorral akarják kinyírni. Előbb-utóbb önvédelemből holmi pózokba menekül, de akkor ott már megtörik valami, rossz vágányra szaladnak a dolgok. Nálam lehet, hogy ez van – nem tudom…

        Egyre gyarlóbb az ember a XX. század végén. Ha visszanézünk az ősközösségbe – ha volt ilyen –, akkor ott volt funkciója a művészetnek, a barlangrajzoknak: a vadászmágia. Most a festészetnek mi a funkciója? A művészetben is egy forradalomra lenne szükség. Nincsenek már irányzatok sem, mindent szabad. Odaszarsz a vászonra – ha jó festő vagy, van múltad, megcsinálhatod –, a sznob még meg is szagolja, hogy miből van. Én találkoztam olyan festőkkel, akik nem tudnak térben megrajzolni egy hokedlit… Hát az alapszint, hogy tudj rajzolni, utána már el lehet szállni bármibe! Az avantgárdnak is kötődni kell a múlthoz, elődök nélkül nincs avantgárd sem! Szóval én megmaradok – az elszállottságommal együtt is – realistának, öntörvényűen valahogy, mert abból élek, amit a világban látok.

        Bekapcsolom a tévét, nem ad semmit: vagy vetélkedők mennek, vagy akciófilmek, vagy a politika meg a hülyeségek. Az állatok inkább lekötnek, mert nincs akkora harc közöttük, mint az emberek között, illetve az tiszta és ösztönös harc, nem kiszámított.

        Azt utálom ebben a korban, hogy mindenki a pénzt hajszolja. A városban is, ha beülsz egy presszóba, ott is arról zajlik az információ ötpercenként, hogy ki mennyi pénzt kaszált a héten. A fiatalok között is erről szólnak a dolgok. Lehet, hogy valaha ők is akartak még valamit csinálni, de mára beálltak a sorba, hogy ne haljanak éhen.

        A művészek között is van néhány, akinek bejött valami, és azt a vonalat csinálja végig, mert pénzt kap érte. Én azt mondom, ha van előttem egy kiló gipsz, azzal is lehet festeni, meg van 2 cm barna festék a tubusban, azt is fel tudom tenni a vászonra – lehet, hogy egy hét múlva átfestem –, de ez is egy kísérlet. És a kísérlet néha realistább, mint az adott világ, amiben egyre nehezebb kiigazodni, megkeresni önmagunkat. Az ember persze soha nem találja meg önmagát, de még mindig közelebb kerül hozzá ha alkot valahogy, minthogy imídzsek mögé bújik, és kitalál valamit magáról, ami nem ő.

        Nem lehet a négy fal között megélni minden napot, minden órát. Ha kimegyek az utcára – én érzékeny ember vagyok –, akkor már hatnak rám a dolgok. Nem a festészetemre, hanem arra, hogy emberileg mi vagyok. Lehet, hogy egy nulla-ember vagyok – egy darab szar –, lehet, hogy jó festő vagyok, nem tudom. De egy-két képem tényleg jó. Eddig festettem kb. 1000 olajképet, abból 300 maradt meg, ennyi van a lakásban, meg vagy 1000 rajz… Ez produktum, de ettől még nem vagyok Jani!

        Én azt akarom eldönteni a kép előtt, amikor ott táncolok vagy festek, hogy én vagyok-e benne a képben, vagy a kép van bennem? A kettő között lebegek egy szellemi térben. Ott, és akkor repül el az ecset a kezemben… Érzem, csinálok valamit, de nem a képtől szállok el, holott jó színeket teszek fel, meg élvezem, hogy festek! Ez egy állapota a képnek… Ha van pénzem, megint festékhez jutok, és átkenem az egészet. Egy vásznat néha többször is átfestek. Nem találok örök értéket a képekben, pedig lehet, hogy van. Talán az az állandóság, hogy még mindig a Földön járunk, ami olyan időtlen-rögös… Persze vannak olyan alkotók is, akik egy művet csináltak meg teljesen egész életükben – például Madách –, de az remekmű, és benne van minden.

        Amikor ott vagy frontemberként a kép előtt, és saját magaddal vetsz számot a képalkotás közben, akkor te vagy a teremtő erő, nincs más, de utána meghaltál! Ezért radikálisnak kell lenni, mert ha valamiért harcolok, ha erő van bennem, akkor mozgósítanom kell az energiáimat. A képek is arról szólaljanak meg, amit el akarok mondani. Ha nem, akkor szar festő vagyok, és nem érdemes megnézni a képeimet sem.

        Mindennek száz arca van, de nem lehet eldönteni, hogy melyik a tökéletes. Nincs is olyan, hogy tökéletes… Csak a totalitásra lehet törekedni: a mindenséget megfogni valahogy!

            (Lejegyezte Jokesz Antal 1996-ban, Hordós Csaba és Vikman Pál rádióinterjúja felhasználásával)

RIP LACKÓ!!!PUNK'S NOT DEAD!!!

 

1 komment

Interjú Bolival a VHK üstdobosával

2009.09.22. 18:05 Makkur

Egy nagyon hosszú interjút kaptok most mégpedig Bolival aki jelenleg a Vágtázó Életerő zenekarban üstdobol ami a VHK utódzenekara de játszott már őspunk zenekarokban is és mellesleg világutazó szóval tessék elolvasni az elejétől a végéig!!!

Mikor ismerkedtél meg a punkzenével?
-Szinte az anyatejjel szivtam magamba, hehe. Na jó, ez kicsit talán túlzás, mert porbafingó  kiskölök koromban még nem volt saját zenei izlésem, azt hallgattam, ami otthon szólt a rádióban, Abba, Boney M, Szécsi Pál... De aztán 12-13 éves koromban, mikor megkaptam az első  kazettás magnómat (oldszkúl MK 27-es, ha emlékszik még erre a tipusra valaki), akkor már elkezdtem vonzódni a keményebb műfajhoz. Először jött a hard-rock, mint a Black Sabbath, Deep Purple, Led Zeppelin, stb, aztán az érdeklődésem 1-2 év múlva, egy kölcsönkapott Sex Pistols-kazettának köszönhetően átfordult a punkzene felé. Innen már egyenes út vezetett a zenekarosdihoz.
-Milyen zenekarokban játszottál eddig?
-1980-ban, 15 éves koromban alakult az első zenekarom Commando néven. Őspunk banda voltunk, 2  akkordban nyomtuk a Ramonest, Damned-et, meg persze a saját szösszeneteket. Ekkor még basszusoztam, nem mintha ahhoz értettem volna, csak a dobos poszt már foglalt volt. Másfél év csörömpölés után feloszlottunk. Ezután a T-34 nevű  zenekar muzsikáját gyengitettem nemesen egyszerű basszusfutamaimmal.
Következő bandám '84 tájékán alakult Marina Revue néven, itt már végre dobosként funkcionáltam.  Mindig is ehhez a hangszerhez vonzódtam, és már kölyökkoromban elkezdtem képezni magam, mikor  kispárnákon fakanállal lenyomtam a Kiss meg Zeppelin  koncertlemezekről a dobszólókat. Később is megmaradtam az autodidakta módszernél, sose jártam dobtanárhoz, vagy ilyesmi, a kottát se    ismerem, botfülű vagyok és hamisan énekelek, nem is tartom magam zenésznek, de azért dobosnak  elmegyek. Szódával, hehe.
Na szóval a Marina Revue. Tulajdonképpen az volt az első magyar hardcore banda. Kb. 2 évet  zúztunk végig, aztán már nem is tudom  miért, szétváltunk, de mind a 4 Marina-tag (Rupaszov,  Lörke, Papp Gyuri és jómagam) olyan meghatározó bandákban folytattuk tovább, mint a Trottel,  AMD, Tizedes meg a többiek /később Bandanas/, és ugyebár részemről meg a VHK. '86-ban hivtak el  egy próbára üstdobolni, az Amerikába távozott Árvai Viktor helyére, aztán a zenekar  feloszlásáig, több mint 15 évig velük is maradtam.
Miután a VHK letette a lantot 2000-ben, 3 zenekar is alakult a tagokból, a Magura Both Mikivel meg Fritz-cel és velem, a Yava Mestyán Ádám zenekara volt, aztán Lujó meg én csináltuk a Világfát, de nekem  még volt a Narco Polo is, velük még a VHK utolsó évei alatt jöttem össze. Úgyhogy egy ideig 3 bandában is játszottam, Narco Polo, Magura, Világfa, volt, hogy a 3 zenekar egymás után lépett  fel 1-2 fesztiválon, úgyhogy olyankor felmentem a szinpadra kb. este 8-kor a Világfával, aztán másfél óránként cserélődtek mellettem a zenészek és zenekarok, Narco Polo, Magura, szóval kb 5 óra hosszat doboltam végig a 3 banda műsorát. Jó kondiban voltam, meg vagyok  is, csak nem látszik, hehe.
-Miért kezdtétek újra a VHK zenekart (mármint az Életerőt)?
-Mert hiányzott. Hiányzott nekünk, az egykori tagoknak, hiányzott a rajongóknak, a közönségnek,  hiányolt a szakma is minket, az underground zenei sajtó és a hasonszőrű bandák, szóval maradt  utánunk egy űr, amit nem töltött be senki. Aztán egyszer csak a Grandpierre nem birta tovább és összetrombitálta az utolsó felállást (kivéve a régi dobosunkat, Ipacs Lacit, aki egészségi  állapota miatt sajnos már nem tud koncerteket vállalni, helyette a Yava dobosa, Szabó Kristóf szállt  be), és elkezdtünk próbálni, aztán annyira jól esett az együttzenélés, hogy elvállaltunk pár  koncertet is.
-Vannak új számaitok is?
-Persze, hiszen ez egy új zenekar, ezért az új név is. Nem a régi VHK-t akartuk felmelegiteni, ez nem nosztalgiázás részünkről (még ha a közönség egy részének az is), nem a régi repertoárt  poroltuk le, mint az Omega vagy a Piramis, hogy csináljunk egy "sika-kasza-léc"-bulit, azaz  sikálunk egyet a szinpadon, kaszálunk a bevétellel, aztán lécelünk haza az asszonyhoz egy új  aranylánccal. Mi újra alkotni kezdtünk, a próbákon új ötletek, új számok születnek, evidens,  hogy ezeket játszuk is a koncertjeinken, és a régi számainkat is javarészt új köntösbe  bujtattuk, mert mi is változtunk az évek során, ezáltal a számaink is változtak valamennyire. De  a lényeg ugyanaz: "Ki vele az Istenért, add ki ami benned él!"
-Mostanság milyen zenéket hallgatsz? Vannak újabb zenekarok, amik tetszenek?
-Mostanság grindcore-t hallgatok, hála a kedvesemnek, aki ezt bömbölteti otthon a magnón, hehe.  De megy a crustcore is, meg néha goa.
Mondjuk én inkább másra gerjedek, főleg az ethno jön be, legyen az world-music (pl. Transglobal  Underground) vagy folk-rock (pl. a svéd Urga), folk-punk (pl. Gogol Bordello), folk-metal (pl.  Korpiklaani), de birom a törzsi zenéket is, mint pl. az ausztrál Wild Marmalade, amit csak  ütősök és didgeridoosok alkotnak. Sok reggae-t, dubot, ska-t is hallgatok, és a régi punk- kedvenceimet is beteszem néha, a SubHumans-t, Bad Brains-t, D.O.A.-t, vagy a pszichedelikus  rockot nyomó Monster Magnet-et. Brutál zúzdákat már nemigen hallgatok (arra ott a kedvesem, az ő zenehallgatása révén nekem is csurran-cseppen valami jó kis belezős metál:-), de pl. a System Of A Down nagy kedvencem, mindig tűzbe hoz, és a régi Discharge-ot is szivesen hallgatom, meg Suicidal Tendencies-t. Ha meg olyan a hangulatom, akkor a Dead Can Dance jön be, vagy Thievery Corporation, meg a Morcheeba, Tricky, Massive Attack. A lengyel Paprika Korps punk-reggae-jére pedig bármikor vevő vagyok, akárcsak a Manu Chaora, meg Mano Negrára. Az utazásaim során meg olyan újabb zenekarokkal ismerkedtem meg, mint az ausztrál Rastawookie, vagy az újzélandi Salmonella Dub, ezek most nagyon tetszenek. Magyarok közül a Pozvakowsky jött be legutóbb, a Yava az egyre jobb folkcore-t nyom, a PASO meg a Korai Öröm is még mindig jó bulikat ad, a Human Error-t meg most már muszáj lesz megnéznem, mert a kedvesem odáig van értük, úgyhogy biztos jók, hehe.
-Hogyan emlékszel vissza a 80-as évek punkkorszakára, volt-e pl. nálatok is házkutatás, stb.?
-Hát házkutatás nálam speciel nem volt, de ettől függetlenül basztattak a rendőrök rendesen.  Akkoriban nap mint nap igazoltattak minket a zsaruk, megmotoztak, kipakoltatták a zsebeinket,  úgy beszéltek velünk, mintha a seggükből rántottak volna ki, ha olyan kedvük volt odasóztak a  gumibottal, de volt akinek lenyirták a taraját. Rendőrállam volt a javából a kommunista rendszer  alatt, és a rendszert nem lehetett büntetlenül szidni, mint most. Most bármelyik pártot,  bármelyik politikust elküldheted a picsába, azt énekelsz róluk a szinpadon, amit akarsz, régen  ehhez bátorság kellett, mert megüthetted érte a bokádat. A 80-as években ahhoz is bátorság  kellett, hogy szines tüsi hajad legyen, netán tarajad, meg bőrdzsekid láncokkal, jelvényekkel,  szakadt nadrág, meg bakancs. A rendőrök ugrottak erre, de tulajdonképpen mindenki más is  belédkötött, mert annyira megbotránkoztató és polgárpukkasztó volt ez akkoriban. Naponta értek  minket atrocitások, pusztán a kinézetünk miatt. Na persze mi is rátettünk néhány lapáttal arra,  hogy ne nagyon szeressenek minket, volt, hogy valamelyik betiltott vagy hatóságilag  félbeszakitott koncert után dühösen végigvonultunk a belvárosi utcákon, menetelve, kukákat  borogatva, kirakatokat leköpdösve vagy betörve, buszokat leállitva, a nyárspolgár utasokat  rémisztgetve. Hát igen, fiatalság, bolondság, bohók voltunk és zabolátlanok, hehe. Néha ki  kellett engedni a gőzt, ami felgyülemlett a hatóság packázásai folyamán. A rendszer ellenségei  voltunk, és a rendszer nem is bánt velünk kesztyűs kézzel, hanem mint az ellenséggel szokás,  hadiállapotban állt velünk. A paksi punkfesztivált pl. konkrétan fegyveres hadművelet övezte a  rendszerszolga rendőrség részéről. Az egész országból megérkezett a sok punk vonattal Paksra  (ill. javarészt Pestről, mert a punkmozgalom főleg a fővárosra korlátozódott, vidéken csak  elszórva volt 1-2 partizán, főleg Szegeden és Győrben), felszálltunk a helyi buszokra, hogy eljussunk a művelődési házba, ahova a punkfeszt szervezve volt, aztán a buszsofőrök felsőbb utasitásra meg sem álltak a rendőrőrsig, ahol már gépfegyveres zsaruk vártak minket, mindenkit igazoltattak, és csak utána  vittek tovább a művházhoz, ahol szintén gépvegyveres fakabátok sorfala között lettünk beterelve a koncertterembe, amit telepakoltak székekkel, hogy leülésre késztessék a közönséget és evvel elejét vegyék a vad pogózásnak. A terem tele volt zsaruval, gépfegyvert szorongatva álltak a falak mentén, én a Marina Revue-vel nyomtam a hardcore-t a szinpadon, a punkok megfélemlitve illedelmesen ültek a helyükön, képzelheted milyen fasza hangulat volt, még jóhogy az ilyen élmények kihoztak az emberből néhanapján egy kis törés-zúzást, kukaborogatást. A koncertek többsége amúgy legtöbbször meg sem volt hirdetve, szájról szájra terjedt, a médiában nem lehetett ilyesmit reklámozni. Az első bandáimmal, a Commando-val, meg a T-34-gyel mi rajzoltuk a koncertplakátjainkat, mi ragasztottuk ki éjjel, szóval abszolút "Do-It-Yourself"-módra  működtünk, akárcsak a Marina Revue-vel, akikkel pl. kitaláltuk, hogy csinálunk egy nyilvános  koncertet a gyári próbahelyünkön, ami egy légópincében volt (a fiatalabbak kedvéért:légvédelmi  pince, ide menekült a lakosság anno a légvédelmi támadások elől). Nem kértünk senkitől semmilyen engedélyt a rendezvényre, hanem egyszerűen előző éjjel kézzel rajzolt plakátokat tettünk ki pár punk-találkahelyre (Felszab-tér, Déli-pu aluljáró), meg elmondtuk a haveroknak, akik továbbadták, aztán már csak a gyár portását kellett lekenyerezni egy üveg borral, és már  özönlöttek is este a punkok a koncertünkre, teltházat csináltunk, belépő persze nem volt, meg  büfé se, de nem szomjazott senki, mindenki feltankolt az ABC-ben. Kurva jó buli volt, na ilyet ma már nemigen tudok elképzelni. Kommercializálodott mára minden, a punkmozgalom is, ha egyáltalán lehet mozgalomról beszélni.
-Lehetséges szerinted, hogy újra összeálljon a Marina Revue?
-Mindent lehet, csak akarni kell. Ha mind a 4 volt tag úgy fogja érezni, hogy jó lenne újra  együtt zúzni egyet, akkor elviekben nincs akadálya, ha csak az nem, hogy én mondjuk épp Borneón  dobolok a bennszülöttekkel a dzsungelben, hehe. De én úgy gondolom, hogy a Marina Revue akkor és  ott volt hatásos, abban a rendszerben, azok között a körülmények között. Akkor nagyot ütöttünk,  hasonló zenét nem nagyon játszott akkor senki, finn hardcore-bandáktól szivtuk magunkba a  stilust, mint a Riistetyt, Terveet Kadet, Bastards, meg persze SubHumans és Rudimentary Peni, ők  voltak a példaképeink. A mai punkok többsége gondolom nem is hallott róluk. A legújabb punk- generáció szerintem azt se tudja mi az a punk, azt hiszik, hogy a Green Day meg az Offspring az punk, pedig a nagy lószart. Egy populáris mainstream tömegcikk hogy a fenébe lehetne punk. A Dead Kennedys, az még punk volt, aztán elkurvult az egész műfaj, tisztelet a kivételnek.
-Több külföldi és hazai újságcikk is megemliti, hogy a VHK-t Lemmyn és Iggy  Popon kivül Jello  Biafra is az egyik kedvenc zenekarának tartja. Találkoztatok ti esetleg Biafrával? És milyen  volt a VHK-val turnézni, milyen bandákkal sikerült összejönnötök?
-Biafrával csak Attilának (Grandpierre) sikerült találkoznia egyik amerikai sajtóturnéja során,  ahova az egész VHK sajnos anyagi okok miatt nem mehetett vele. Jello egyébként nagyon rajta  volt, hogy a VHK kijusson Amerikába, először egy kislemezt adott ki tőlünk a tengerentúlon,  aminek a boritójára azt nyomatta, hogy tessék minél többen megvenni ezt a lemezt, hogy  kijuthassunk és turnézhassunk az Államokban is, mert minket látniuk kell nekik, mert olyan kurva  jók vagyunk. Aztán még kiadta az első két lemezünket is az Alternative Tentacles nevű  kiadójával, és végül ki is jutottunk New Yorkba, de nem a Biafrának köszönhetően, hanem Laurie  Andersonnak, aki a fővédnőke volt egy egyhetes fesztiválnak, ahova egyedüli kelet-európai  zenekarként meghivást kaptunk. Biafra amúgy később még felajánlotta, hogy producerelné a soron  következő lemezünket, de mi kikosaraztuk, hogy köszi, de nem dolgozunk külső producerrel, mi  producereljük a saját anyagunkat. Nem is vittük aztán semmire, hehe, lehet mégiscsak a Biafrára  kellett volna bizni. De mi úgy gondoltuk, hogy nekünk ne szóljon bele senki, hogy milyen legyen  a lemezünk, még a Biafra se. Na szóval, vele nem sikerült lepacsiznom, de pl. a Henry Rollins- szal, meg a G.B.H.-dzsel igen, mert voltak közös koncertjeink, akárcsak a Neurosis-szal, a  Voivod-dal, a Monster Magnet-tel, a Sonic Youth-szal, a Kong-gal, a Ween-nel, Nick Cave-vel, az  Einstürzende Neubauten-nel, a Babes in Toyland-del, meg még egy raklap kurvajó bandával, akivel  a VHK révén személyesen is megismerkedhettem. Bejártuk Európát keresztül-kasul, egy finnországi  turné alkalmával még a sark-körig is majdnem eljutottunk, általában squatokban pecóztunk az  anarchista punkokkal, a közönségünk  java része is közülük került ki, imádtak minket.
Az egyik legemlékezetesebb bulink '88 körül volt Berlinben, az idén a Szigeten is fellépő spanyol multimédia performance-brigáddal, a La Fura Dels Baus-szal (magyarul: "Szemétdombon turkálók),  akik még nálunk is őrültebb figurák voltak, az előadásukkal szinte sokkolták a közönséget.  Először is a csurig megtelt cirkuszi sátor ajtaját kivülről láncokkal lelakatolták, aztán az  egyik őrült spanyol egy berregő láncfűrészt lóbálva elkezdett rohangálni a tömegben, az emberek  egy része persze menekült volna kifele, de leláncolt ajtók fogadták őket. Kezdett enyhe  pánikhangulat kialakulni, és ez még csak a kezdet volt. Mit mondjak, nem volt egy unalmas este. Kész csoda, hogy nem repültek levágott végtagok a levegőben. Buli után meg is kérdeztük a  láncfűrészes spanyolt, hogy hogy tudja olyan ügyesen forgatni azt a láncfűrészt, hogy senkit se  sebesitsen meg. Mire ő azt mondta, hogy ő egyáltalán nem vigyáz, vigyázzon a közönség, ő csak  abban bizik, hogy úgyis elugrik előle mindenki. Egyébként még volt más is a tarsolyukban, pl. a  lábánál fogva fellógatták az egyiküket meztelenül egy magas állványra, aztán jól behintáztatták  és a rángatózva lóbálózó testet korbácsolták, meg vérrel locsolták. De a közönség közé is  beöntöttek jó pár vödör vért, meg véres húscafatokkal dobálták őket, aztán lisztet szórtak  rájuk, meg ránk is persze, mert az egész VHK ott tobzódott a tömegben, az előadás után úgy  néztünk ki, mint egy horrorfilm szereplői, akik a texasi láncfűrészes gyilkos elöl menekültek  éppen meg, nyakig véresen.
De nagy élmény volt számomra a Henry Rollins-VHK közös turné is. Ezt egy '87-es budapesti közös  fellépés előzte meg, ahol a Gore nevű holland bandával és a Henry Rollins Band-del léptünk fel.  Rollinsnak annyira bejöttünk, hogy 2 év múlva minket hivott el kisérőzenekarnak az angliai  turnéjára. Rollins, mint tudjuk, az amerikai ős-hardcore Black Flag frontembere volt, a punk  fenegyereke, hiperaktiv kissrácból lett tetovált punk-ikon, aki félmeztelenül, mezitláb, egy  szál klottgatyában, nyakán kidagadó erekkel üvöltötte a közönség képébe a dühét. Szóval kivülről  elég félelmetes palinak tünt, akiről aztán a közös turnén kiderült, hogy egy végtelenül kedves  és közvetlen fickó, nem az az állat, ami lejön róla a szinpadról. Először is nem ivott, nem  dohányzott, nem úgy, mint mi. Nagyon rendes volt velünk, de a zenésztársai is, cseréltünk  velük zenekari pólókat, és ők minden este VHK-pólóban nyomták le a koncertjeiket. Cserébe mi meg  jól nem vettük fel az övékét, hehe. Henryvel amúgy bármikor el lehetett beszélgetni, általában ő  kezdeményezett, odajött, szóba elegyedett velünk, de a fellépése előtt nem lehetett hozzászólni,  akkor félrevonult és rákészült a bulira, koncentrált. Egy sarokban ült például és elmélyülten  vésett valamit a mikrofonjára. Később megnéztem, az volt belekarcolva: KILL. Igy hergelte magát.  Tudod, biztos vigyáznia kellett, nehogy elmosolyogja magát a szinpadon, ilyenkor csak ránézett a  mikrofonjára, ÖLJ, és tényleg hozta is azt a gyilkos formáját. Félelmetes tudott lenni a  szinpadon. Emlékszem a turné végén irt mindegyik VHK-tagnak pár sort az  öltözőben valami papirfecnire, az enyémen az állt angolul: "a legnagyobb ütésű embernek", és az  aláirása. Az üstdobos ütéseimre gondolt, mert pofont persze nem adtam neki, jó gyerek volt,  hehe.
Egyébként a VHK-ban az is hihetetlen jó volt, hogy a zenekar révén olyan általam nagyrabecsült  zenészekkel és zenekarokkal kerültem kapcsolatba, mint Henry Rollins, Nick Cave, Sonic Youth,  G.B.H., stb., de a hab az volt a tortán, mikor tudomásunkra jutott, hogy olyan nagy ágyuk, mint  Iggy Pop, Yello Biafra (aki egy Lard-lemezén simán lekoppintott egy VHK-számot, de meg van neki  bocsájtva), Henry Rollins meg Lemmy a kedvenc zenekarának nevezte több interjúban is a VHK-t.  Mikor elképzelem azt, hogy Lemmy egy Motorhead-buliról hazatérve tölt egy kis whiskyt magának,  aztán előveszi a VHK-lemezét és felteszi a Hunok csatáját és hallgatja az üstdobolásomat, vagy  épp Iggy papa teszi ugyanezt, hát az elég jó érzéssel tölt el, mit ne mondjak.
-Ugyebár te nem csak a VHK-turnék során utaztál rengeteget, hanem magánemberként is sokat  csavarogsz a Világban. Mielőtt elindulsz egy utadra, tájékozódsz az adott helyről? Hogy készülsz  fel egy utazásra?
-Könyvek. Könyvekből készülök fel, könyvekből tájékozódom, és általában könyvek is inspirálnak  egy-egy útra. Gyerekkoromban sokat álmodoztam egy-egy egzotikus helyszinen játszódó kalandregény  vagy útibeszámoló elolvasása után, hogy én is szelem az óceánt, járom a dzsungelt, vadállatokkal  haverkodok, aztán ezeket az álmaimat szép sorban meg is valósitottam. Például áthajóztam  Ausztráliából az indonéz szigetvilágon át Szingapúrba, éltem bennszülöttek között a maláj  dzsungelben, Borneón lepacsiztam a vadon élő orangutánokkal, Robinson Crusoe élményem is volt  egy csöppnyi szigeten Szingapúr közelében, szóval szinte újraélem gyerekkorom olvasmányélményeit  az utazásaim során.
Az ausztrál utamra is egy könyv, Marlo Morgan: Vidd hirét az Igazaknak c. bestsellere inspirált,  amiben egy aborigin törzzsel töltött vándorútját irta meg a szerző. A 900 km-es spanyol  zarándokútnak (El Camino) pedig Coelho: A zarándoklat c. könyvének elolvasása után vágtam neki.  Franciországból indultam, át a Pireneusokon, természetesen gyalog, ahogy kell, egy hónapig  tartott, de az első napokban egy ruppót se tettem volna arra, hogy ezt a távot 30 nap alatt le  fogom tudni gyalogolni. Aztán mégis sikerült. Rákészülni amúgy nem szoktam túlzottan egy-egy  útra, de az általában alap, hogy beszerzek egy Lonely Planet útikönyvet (amit hasonszőrű  hátizsákos travellerek irnak), amiből kiválóan lehet tájékozódni, hogy merre vannak  turistamentes vidékek, érintetlen dzsungelek, hol találsz hippikommunát, hegyi ösvény végén  rejtőző buddhista kolostort vagy dzsungel mélyén megbúvó bennszülött törzset, ahol szivesen  menedéket adnak az arra tévedt vándornak. Vagy, hogy hova nem érdemes eltévedned, mert esetleg  egy kannibál törzsi vacsora fő fogásaként végzed egy rotyogó üstben, hehe.
-Tényleg, volt már olyan az utazásaid során, mikor közel álltál ahhoz, hogy megöljenek?
-Persze, folyton ki akarnak engem nyirni, hehe. Na de komolyra forditva a szót, nem igazán  jellemző, hogy az életemre akarna törni valaki a csavargásaim során, pedig jártam a borneói  dzsungelben is az egykori kannibálok földjén. Sőt, még majdnem én vadásztam le ott az egyik  harcost, mikor a helyiek vendégszeretét élvezve fúvócsővel gyakoroltam, de félrehordott a  szerszám. A többi bennszülött jót röhögött, de amelyiket majdnem eltaláltam, az ezután komolyan  félt tőlem, azt hitte én vagyok a kaszás, aki eljött érte, hogy átvigye a túlvilágra. Mondtam  neki, ha ad egy üveg rizspálinkát, akkor majd csak jövőre viszem el, kap egy kis haladékot,  hehe.
Egyébként legfeljebb a ragadozó állatoktól kell néha tartanom, kerültem már életveszélybe krokodiltól vagy épp tigristől fenyegettetve, ez konkrétan 1 méteres közelséget jelent, de mindkét esetet megúsztam. A krokodillal szemben a teljes mozdulatlanság volt a nyerő (Ausztráliában futottam össze vele egy folyóparton), éreztem, hogy ha megpróbálok elmenekülni vagy csak egy hirtelen mozdulatot is tenni, akkor végem, abban a pillanatban rám veti magát, azok a dögök villámgyorsak tudnak ám lenni, 1-2 méterről meg végképp esélyünk sincs elmenekülni előlük. Úgyhogy inkább meg se moccantam, hanem mozdulatlanul farkasszemet néztem vele, ehhez meg nyilván nincsenek hozzászokva, mert az én krokimat is sikerült evvel annyira összezavarnom, hogy fél perc után gondolt egyet és ott hagyott, mint eb a Szaharát, tovasiklott, én meg szivritmusom  normalizálódása után remegő kézzel gyújtottam rá egy cigire. A tigrissel szemben viszont pont az  ellenkező taktika vált be, a maláj dzsungelben futottam össze a cicussal, akkora volt a kitátott  szája, mint otthon a sarokkádam, csak ebbe nem volt kedvem beleülni. Úgyhogy egy hatalmas  husánggal csapkodtam a faodú széleit, ahova az eső elől behúzódtam, és orditottam, mint a sakál,  vérben forgó szemmel, arcomba tapadt vizes hajjal, már kezdtem én is megijedni magamtól, mire a  tigris is úgy gondolhatta, hogy nem nézi tovább ezt a műsort, és könnyebb préda után nézve  elhúzta az irháját.
Szóval elég sok mindent megúsztam már a kalandozásaim során, többek között egy pszichopata  gyilkost is, bár nem biztos, hogy az volt, csak nagyon annak tűnt.
Tavalyelőtt Ausztráliában esett meg a sztori, valamelyik hétvégén Adelaide-be indultam el a  farmról, ahol melóztam, stoppal (kb. 800 km), egyik barátom születésnapjára voltam hivatalos,  elég akadozva haladtam, alig volt forgalom, és mindenki csak a következő városig ment. Feleúton  rámesteledett, mikor felvett egy harmincas nő, Maggie, még csodálkoztam is, milyen bátor, este  egyedül felvesz egy idegen pasit, ritka az ilyen. Aztán később kiderült, én voltam a bátor, hogy  beszálltam mellé, de akkor még nem sejtettem semmit. Bár már az elején furcsán viselkedett, de  nem tulajdonítottam neki túl nagy jelentőséget. Először is azt vettem észre, hogy folyamatosan  engem bámul vezetés közben, mellette ültem, ő meg nem az utat nézte, hanem engem. Mikor meg  ránéztem, akkor visszakapta tekintetét az útra, úgyhogy muszáj volt néha ránéznem, hogy legalább  akkor az útra koncentráljon. Aztán egy idő után megkérdeztem, mit bámul, azt mondta, nagyon  emlékeztetem a bátyjára. És bámult tovább. Később megkérdezte, nincs-e kedvem nála éjszakázni, a  következő városban lakik, nem valószínű, hogy ilyen későn felvesz még valaki, nála meg  fürödhetek, ehetek, és van egy szobája számomra, ahol nyugodtan alhatok, reggel meg kipihenten  folytathatom az utam. Jól hangzott, úgyhogy elfogadtam a meghívást. Egy elhagyatott háznál  álltunk meg, a kertet belepte a gaz, bent is jó nagy kupi volt, meg egy csomó gyerekjáték, a  szobában meg, amit nekem szánt, olyan bűz volt, mintha valami (vagy valaki) rohadt volna a  szekrényben. Úgyhogy inkább a tágas konyhát választottam, ahol volt egy kanapé és a levegő is  belélegezhető volt. A beígért vacsorából nem lett semmi, mert kiderült, hogy jégkrémen és teán  kívül semmi ehető nincs a házban, úgyhogy ettem a saját szendvicsemet, meg egy kis fagyit  teával, aztán lezuhanyoztam és lefeküdtem. Ő már fagyizás után elköszönt és elvonult a  szobájába, csend borult a házra és sötétség, csak a konyhai kislámpa maradt égve.
Fáradt voltam, hamar elaludtam. Egyszer csak arra riadtam fel, hogy ott áll tőlem pár lépésre,  kezében egy konyhakés és engem bámul. Kicsit kirázott a hideg. Kérdeztem, mit csinál, azt  mondta, vacsorát. Éjjel kettő volt. Kíváncsi voltam, mit fog vagdosni, mert semmi étel nem volt  a konyhában. Erre főzött egy teát. Aztán elmesélte, hogy a családja bírósággal elvetette tőle a  gyerekét, még csak nem is látogathatja. Elővett egy fotóalbumot, mutatta a kislányt.  Észrevettem, hogy pár képről hiányzik egy férfi feje, kivágták ollóval. „Ő kicsoda?” –  kérdeztem. A bátyja, mondta, aki nagyon hasonlít rám. Hát nem látszik, gondoltam, és most hol  van? A Kék-hegyekben, éppen tőle jött most. Ott ástad el? – futott át az agyamon, de inkább nem  firtattam. Aztán hirtelen elköszönt, szép álmokat, és bement a szobájába. Szép álmokat, köszike!  Ezek után hogy aludjak el? Egy ilyen pszichóval egy fedél alatt? Aztán nagy nehezen mégis csak  elszenderedtem, de előtte azért a párnám alá helyeztem egy húsklopfolót, a biztonság kedvéért.  Kakasszóra ébredtem, épségben, levágott lófej se volt a takaróm alatt, jól van, nincs itt semmi  vész, jó kislány ez a Maggie, csak egy kicsit fura. Aztán észrevettem, hogy ő kukorékol! Ott  állt a nyitott bejárati ajtónál és hangosan kukorékolt kifelé. Nyilván köszöntötte a Napot. Hát  nem kicsit fura a csaj, az biztos, kíváncsi lennék, mit rejteget a büdös szobában, bár talán  most jobban teszem, ha kíváncsiskodás helyett elhúzom a csíkot -gondoltam-, amíg tehetem, amúgy is messze  van még Adelaide, még a végén lekésem a szülinapi bulit, akkor aztán a haverom öl meg.
Úgyhogy megköszönve a vendéglátást gyorsan útra keltem, mielőtt nekiállt volna a bazi nagy  konyhakésével reggelit csinálni. Belőlem. Aztán akkor hirtelen eszembe jutott, hogy mikor elaludtam,  még nem is volt rajtam takaró, csak a hálózsákomba voltam bebújva. Ezek szerint éjjel, mikor már aludtam, odajött és betakart. Hmm. Most ezen hogy’ igazodjak ki? Sose fogom megtudni, mi járt a fejében, mikor késsel a kezében bámult. De hálás vagyok neki, amiért este felvett és menedéket adott. (És hogy végül nem rakott be a szekrénybe, nyolc darabban.) Végül is jó ember volt, velem legalábbis. Még sajnáltam is, ki tudja, milyen személyes tragédiája volt. De jól rám ijesztett. Nem csoda, hiszen addigra az utam során már annyi megtörtént rémtörténetről hallottam meg olvastam a stopposokra vadászó ausztrál psycho-killerekről, hogy kissé gyanakvóbb lettem. (De azért persze stoppolok azóta is tovább rendületlenül.) Volt egy másik esetem is, amikor veszélyt szimatoltam, de arról is kiderült később, hogy téves riasztás volt. Gyanútlanul stoppoltam vissza a civilizációba valahonnan az Isten háta mögül, mikor felvett egy kutyás fickó egy furgonnal. Nem volt túl beszédes, mondtam neki, hogy Lismore-ba szeretnék eljutni, onnan már jó vagyok vonattal, bólintott, bedobta a hátizsákomat hátra, engem beszíjazott maga mellé, hogy  moccanni se bírtam, aztán szó nélkül gázt adott. De hova a büdös francba vihet? –tettem fel  magamnak a költői kérdést, ugyanis egy idő után letért a Lismore-i útról és egy elhagyatott  ösvényen száguldott tovább, olyan őrült tempóban, hogy esélyem se legyen kiugrani. Feltéve, ha  egyáltalán ki tudtam volna kapcsolni azt a kurva biztonsági övet, amibe olyan furán betekert,  hogy levegőt alig kaptam. Fogoly vagyok, bassza meg! – döbbentem hirtelen rá. Akkor vettem észre  félszememmel a rozsdás (vagy véres?) baltát, ami az egyik zökkenőnél kicsúszott az ülése alól.  Azt hitte, nem láttam meg, és óvatosan visszatolta a lábával. Ajjaj, ennek fele se tréfa, úgy  látszik, egy nagyon durva thrillerbe csöppentem bele, semmi kedvem eljátszani a szerencsétlen  áldozat szerepét. Na jó, de mit csináljak, öljem meg én? Te, figyelj – mondtam neki óvatosan –,  Lismore nem erre van. Tudom – válaszolta, de neki most dolgoznia kell mennie, nem tud Lismore-ba  vinni, de majd a főnöke, az úgyis oda megy, az majd elvisz, no worries.
Na persze, no worries, nincs gond, minden ausztrál ezt hajtogatja állandóan, de hadd aggódjak  már egy kicsit a kivégzésem előtt. Ekkor a kutyája hátulról barátságosan a vállamra tette a  mancsát és a farkát csóválva megnyalta az arcomat. Ettől valahogy megnyugodtam. Egy elmebeteg  gyilkosnak nem lehet ilyen barátságos kutyája. És ha a gazdája a feldarabolásomra készülne,  akkor a kutyája biztos nem játszaná el itt nekem, hogy no worries, a kutya nem színészkedik.  Ekkor megérkeztünk egy magányos tanyához, a pasi kibogozta a biztonsági övemet és intett, hogy  kövessem. Bementünk egy töksötét fészerbe, na basszus, ez mégis csak megnyúz itt, szemrehányóan  néztem a kutyára, rohadt hamis dög. Megmarkoltam zsebemben a bicskát, ekkor felkapcsolódott a  villany, és ámulva bámultam körbe. Szobrok voltak körülöttem, fémhulladékból, vasból,  acélhuzalból, gépalkatrészekből összehegesztve, kenguruk, madarak, Nap, Hold, csillagok, a  mennyezetről lelógatva, a szellőtől lassan forogva, lenyűgöző volt. Ezeket ki csinálta? –  kérdeztem. Én meg a kollégám – mondta –, ha nincs meló, evvel ütjük agyon az időt (de jó, hogy  nem a stopposokat, gondoltam megkönnyebbülve), kint hátul vannak a nagyobb darabok. Kimentem,  ahol totemoszlopon kitárt szárnyú fémmadár, vasból kovácsolt székelykapu-féleség és egy harci  szekér fogadott. Beszarás! Itt az Isten háta mögött két melós csak a saját örömére micsoda  műveket alkot! És én még egy pillanatig azt hittem, lemészárol, aztán tessék, milyen tuti kis  helyre hozott. És persze a főnöke is nemsokára megjött, aki tényleg ment Lismore-ba és örömmel  vitt el engem is, egész a vasútállomásig, úgyhogy végül happy end.
De aki stoppolni akar Ausztráliában, az inkább ne nézze meg a megtörtént esetet feldolgozó Wolf  Creek c. filmet a szadista stoppos-gyilkosról, mert mindenhol rémeket fog látni. Persze az  óvatosság azért sosem árt, lehet, én csak szerencsés voltam. Amúgy általában nem volt semmi  rossz érzésem stoppoláskor, nincsenek negatív élményeim evvel kapcsolatban (hacsak a fentebb  említett két esetet nem számítjuk annak), valójában sokkal nagyobb biztonságban érzem magam  Ausztráliában, mint a frusztrált, aggresszív idiótákkal teli Magyarországon.
-Na akkor végül az utolsó kérdés: hol élsz jelenleg és mi a következő úticélod?
-"Jelenleg a kedvesemnél élek Veresegyházon, aki egy pszichopata!" Ezt a mondatot a kedvesem irta ide erre a kérdésedre egy óvatlan pillanatban, mig itt hagytam a laptopot pár percre (e-mail  interjú ugyebár), na ebből is látszik, hogy tényleg pszichopata, hehe. Egyébként egy fél éve  tényleg itt lakom a kedvesemnél Veresegyházon. Tavaly nyáron jöttem haza egy másfél éves ausztrál és délkelet-ázsiai csavargásról, eleinte a Mátrában aklimatizálódtam az itthoni hűvösebb éghajlathoz (évek óta a Mátrában lakom, van ott egy erdőszéli kertes házam), aztán jött Veres. A következő utamra egyébként a kedvesem is elkisér, szeptember 29-én már útra is kelünk, úgyhogy mire ezeket a sorokat olvassátok, mi már messze járunk. Kairón keresztül Kuala Lumpurba  repülünk, ott egy kicsit lecsücsülünk, zsupsz, aztán Malájzián át elbuszozunk Szingapúrig, onnan pedig átrepülünk Ausztráliába. Ott azon a farmon fogunk melózni, ahol én már lehúztam a múltkor 5 hónapot, van is ott egy kis házikóm a tóparton, a farmer adta, amikor ott dolgozom, akkor  használhatom, mert egyébként üres. Szóval keresünk ott egy kis pénzt, aztán megmutatom Szilvinek  a tuti helyeket Ausztráliában, aztán felfedezünk együtt olyanokat is, ahol még én se jártam,  átugrunk majd Új Zélandra, talán Pápua Új Guineába is, meg Fijire, Balira is tuti, mert "Boli  Balin" az tök jól hangzik, nem? Aztán lehet még körülnézünk Indonéziában, aztán még tovább, fel  a Vénuszra, majd végig a Tejúton, az Androméda-ködnél balra el... mert nincs megállás, "el kell  indulni minden úton, az embert minden úton várják, nincs halálos érv a maradásra!"

 
Itt a vége, fuss el véle!
 
NAGYON KÖSZÖNÖM EZÚTON IS AZ INTERJÚT BOLI!

 

10 komment

Interjú Benjivel

2009.09.01. 19:52 Makkur

Benjivel még akkor ismerkedtem meg mikor az első zenekarával a Primitive Society nevü bandával turnéztak errefelé.Benji egyébként magyar csak kiköltöztek Németországba a szülei mielött megszületett volna de beszéli a magyar nyelvet.Pár dolgot átjavítottam legalábbis próbáltam ami nem volt helyesen magyarul írva de ha lesznek hibák akkor bocs.

Mikor szerveztél elöször koncertet kinn?
Az elsö koncertet november 2005 decemberében szerveztem az Esperanzaban, Schwäbisch Gmündben, ahol korábban laktam és felnőttem. Volt The Savants,Scoundrel, és Barackca akiket biztosan ismertek, Pestről.

Hol laksz most és ott milyen a hely színtér?
Én lassan 3 éve Tübigenben lakom. Tübingen egy kis egyetemi város kb 80.000 lakóval + még egy csomó egyetemistával és kb 30km-re délfele van Stuttgarttól . A város nagyon tetszik mert nem olyan nagy hogy nagyon messzire kéne utazni hogy valami zöldet is láthass és majdnem mindenhova biciklivel el lehet jutni. De azért nem anyira kicsi hogy nem lenne élet a városban. A kulturális választék egyáltalán elég nagy és egy városnak ebben a méretben a baloldali szintér elég nagy és  hosszú története is van. Mindenféle politikus csoportoktól mint pl a squatterek/házfoglalóktól kezdve a  csöves punkokig megtalálható ember a színtéren . Vannak különböző csoportok akik koncerteket szerveznek és a választék hatalmas: Punk, HC meg egy kis Crust persze, de még sok elektronikus zene, surf & garage punk (60er rock), hip hop, reggae és metál. Ùgy hogy egyébként mindegyik ízlésnek van valami.



Az emberek felétek elutaznak egy jobb koncertért 2-300 kilómétert?
Attol függ  persze hogy ki játszik. Ha egy híres együtes csak egy pár koncertet játszik Európában akkor biztos hogy vannak emberek akik elutaznának még berlinbe is ami kb 600km-re van innen. De kisebb koncertekre nem szoktak ilyen távolra elutazni. Biztosan azért mert elég nagy a koncert választék a közelben.

Mennyire választódik el a punk,hc,crust,oi színtér?
Annyira nincsenek elválasztódva a szinterek. Sokszor ugyanarra a koncertekre megyünk mindegy hogy Punk, HC, Crust vagy akár elektro(gondolom itt Benji az undergroundabbra gondolt-Makkúr) (De persze ezt se mindenkiröl mondhatom). A városban egyébként mindenki mindenkit ismer legalább barátokon keresztül vagy legalább már látták egymást. Úgyhogy inkább attol függ hogy milyen baráti körben mozogsz. A szintér inkább az aktív emberekre(politikus munkával vagy zeneileg) válastódik el, akiknek teljesen mindegy hogy hogy nézel ki vagy hogy milyen zenét hallgatsz , meg a passzívakra választódik el. Gondolok ezalatt kemény utca punkokra, akiknek egy pár euro túl sok egy koncertre mert nem értik hogy mi tartozik hozza a koncertszervezéshez, nem lógunk együtt. Napközbe inkább lógnak az utcán, pénzt kérnek és isznak. Nem tudom hogy többet csinálnak-e még.
Oi! szinter egyáltalán nincsen! Az a pár skinheaded ami van a városban egy kezemen meg tudom számolni.

A közeletekben milyen foglaltházak vannak?
Igazi foglalt házak itt már nincsenek. Volt 4 ház ami foglalt volt:
Az „Epplehaus“ a 70es években egy koncert után lett befoglalva és azóta egy ifjusági centrum (youth center) mindeféle koncertekre és más kulturális tervekre [project]. A mai napokban félig városi.
A „Schelling“ egy volt  laktanya ami a 80as években lett befoglalva. De egy pár év után valahogy elvesztette a státuszt „foglalt“ és azóta az emberek teljesen legálisan laknak ott. Abban van egy házi kocsma (ami minden szerdán nyitva van) minden féle alkalomra, egy próbaterem, egy „info-bolt“ ahol ingyen lehet kikölcsönyözni politikus kiadványokat,könyveket és még nem rég óta egy „ingyen-bolt“ ahova holmikat amik már nem kellenek oda lehet vinni és olyanokat amik tetszenek el lehet vinni. De ez a kettö független egymástól müködik.
A LU15 egy pár év elött még majdnem ki lett üritve és kényszeritve voltak hogy megvegyék a házat. Aztán  sikerült a „bérház-syndikát“ ségitségevel, egy terv [project] ami fenyegetet házaknak az anyagi lehetöséget ajálja hogy a lakók megvegyék a házat (de ne kérdezd hogy ez pontosan hogyan müködik). Éppen renoválják, de azelött ott is volt benne egy házikocsma (minden csütörtökön nyitva volt) meg az eredeti „ingyen-bolt“. A renoválas után biztosan megint lesznek benne ilyen dolgok.
A Hegel 7 a legujabb ház. Azt hallottam hogy miközbe a LU15 fenyegetve volt, lett befoglalva. A Hegel 7, mint az utolsó két ház amiröl meséltem egy „lakó-terv [project]“ amiben a lakók ön/saját-intéziteten és olcsón lakhatnak. Egy különös dolog a Hegel 7-en, ami még mindig renoválva lesz, az hogy egy óvoda van a földszinten. Egy kis alternativ hangulattal persze. Azon kivül van még egy volt foglalt lakókocsi telep meg pár ön/saját-intézet/ kollégium amikben  be tudták vezetni hogy nem csak egyetemisták hannem pld. migránsok is tudjanak ott olcsón lakni.

Rajtunk kívül még milyen magyar zenekaroknak szerveztél koncertet?
A Barackcának ami az elsö koncertem volt, meg a Lecsa-Punknak akik turnén voltak és még egy koncertek kerestek. Szerencséjük volt hogy pont akkor szerveztem egyet.

Milyen a magyar emberek megítélése ott kinnt és milyen a magyar punkzenekaroké?
Nem nagyon figyelnek rá hogy valaki magyar-e vagy valami más. Itt egy csomó külföldi egyetemista van úgy hogy nem fontos hogy honnan jössz. Magyar zenekarokat szerintem legtöbben csak az Aurorát ismerik mert már egy párszor játszottak az Epplehausban.

Mióta vagy vegan?
Már kicsit több mint 3 éve. Azelött 1-2 évig vegetárianus voltam. Eddig elég jól megy. Legalábbis jók a vér eredményeim és jól érzem magam vele. Tudom hogy magyarországon sokan azt mondják, nem csak mint itt hogy nem tudnának vegán élni mert nem tudnának lemondani pld a sajtról, hanem hogy nem tudnának mert túl drága lenne és a választék Magyarországon túl kicsi lenne. Erre azt mondhatom hogy örülök hogy már ma is vannak emberek Magyarországon akik az ellentétet mutatják. A nagyobb boltok, ahogy már saját magam láttam, minnél többször vegan élelmiszereket ajánlanak (nem úgy mint a kis ABCk ahol én is alig találtam valami vegán kaját). Talán hamarosan ott is lesznek (ha még nem lennének) internetboltok vegán cuccokal mint német- és más országokba, akik hatalmas  választékot ajánlanak.
De sokat saját magad is lehet késziteni mint szójatejet vagy kenyérevaló kencéket. Akkor az egész dolog olcsóbb is lesz és ha még hozzá el tudsz menni kukázni (ehetö elemiszereket boltoknál a kukábol szedni) annál inkább. Sokan csodálkoznának hogy mennyi még ehetö élelmiszer el lesz dobva naponta(Lehet hogy most páran megbotránkoztok de nyugaton ez elterjedt hogy kukáznak kaját és nem csak a csöves punkok.-Makkúr)

Mennyire "divat" nálatok a homoszexualítás a punkszíntéren?Azért kérdeztem mert rengeteg meleget,transzvesztitát láttam felétek. Az átlag német ember is ugyanilyen toleráns egyébként ezzel a dologgal?(felénk majdnem minden ember homofób azért kérdezem)
Ez biztosan nem egy „divat“. Sokal inkább azt hiszem hogy a punkszintér Németországban sokkal toleránsabb hogy homo-, bi- vagy transzszexuális embereknek nem kell elbujni. És még biztosan vannak szintérek amikben még biztosabbak, mert még a punkszintér se szabad fobiáktol ezek az emberek ellen. Egy ideje egy autonom ifjuságicentrumban [youth center] a szomszédvárosba, ahol már sokszor homo és bi partik voltak, buzik meg lettek sértve és támadva. Az méltán felháborodást okozott. Azért jó hogy abban a városban egy politikus csoport lett alapitva  amelyik az akcéptáns homo-, bi- és transzszexuális emberektöl harcol.
A „Gay Edge Liberation“ is nagyon jó munkát végez. Ök a homofóbiat a punkszintérben tématizáljak (Nézzétek meg: www.myspace.com/gayedgeliberation)
Lehet hogy azért láttál itt ennyi „meleget“ mert Magyarországon még a punkszintérben is túl erös a homofobia és az emberek félnek a repressió elöl ha valaki elmondja hogy ő buzi, vagy valamenyire más akkor az nem normális. Akkor nem csak a toleráncia hiányzik hanem föleg az akció a  homofobia ellen. Nem muszáj magad homo, bi vagy transz lenni hogy megvédjél egy más ember szabadságat mint a raszizmus vagy szexizmusnál. És a „buzi“ nem egy káromkodás!

Náci punkok vannak-e felétek?(nálunk ez most divatos)
Egyáltalán nem! Talán kelet-németország fele lehet egy párat találni de itt nem élnének túl egy napot se a punkoknál se a náciknál.

Miben más a magyar színtér szerinted mint a tietek?
Ami valószinüleg minden színtérben a világon van az olyan alakok akiknek csak a kinézet számit akiknek nincs értelmeseb tennivaló mint mindig bebaszni aztán mindent szétszedni. Olyanok vannak itt úgy mint magyarországon is. De úgy látom hogy ezek Magyarországon a többségben vannak.
Nekem úgy tünik hogy Magyarországon nagyon hiányzik egy értelmes bal politikai kultúra.
Hol vannak pld az aktiv antifasiszták? Nekem ilyen dolgok hozzá tartoznak a szintérhez (és antisexizmus, antihomofobiá vagy állati jogokról még nem is beszélek). Én ilyen dolgokkal nöttem fel a szintérben. Ezek fontos részek a szintéri kultúrának (nem csak itt hanem sok más országban is). Ezek alapok arra hogy legyenek helységek ahol lehetnek koncertek.Még mindegyik kis punkbandának amelyik még nem segitet semmit a színtérben rá kellene jönni hogy milyen nehéz egy helységet találni ahol fe llehet lépni. És ha hiányoznak a koncertek akkor egy fontos része kultúrának is hiányzik.De miért? A 40 év amit a legtöbb ember „kommunizmus“nak nevez az miatt? Ezzel minden ami politikailag bal össze lett kötve és akkor rossz?
Németországban még a normális utcái punkoknak (legalább az abszolút többségnek) magától érthetö hogy nácik ellen muszáj valamit tenni, mert a nácik punkok ellen vannak vagy biztosan majd lesznek mert nem tartoznak azokhoz akik egységesen gondolnak (Dead Kennedys – Nazi Punks fuck off: „... in the real fourth Reich you'll be the first to go). Itt szerencsére nem jönnek az ötletre hogy oda legyenek az államért mert tudják a történelemböl hogy abból mi lehet (és a magyaroknak is tudni kéne! Ott is több mint egy fél millió zsidó, roma és más ember meg lett ölve. De magyarországon „zsidó“ és „cigány“ még mindig egy hétköznapi káromkodás).
És magyarországon most divat nácipunk lenni?
A szar állam nem fog változtatni semmit a rossz gazdasági szituáción és egészen biztosan nem a kapitalizmusi teljesitményi szorongáson és versenyi harcon [competition].
Aki akkor is a nacionalizmushoz fordul az csak még több bánatot meg elnyomást fog okozni mint abban a 40 év „kommunizmus“ban. És úgy ahogy mostanába kinéz Magyarország tényleg kezdek aggódni azokért az emberekért  ott akik fontosak nekem és akik nem adják fel „máshogyan“ lenni.
Szarjatok magyarországra! Magyarország nem fog meg menteni!

Ezek az állapotok nagyon elnehezitik a dolgot azoknak akik tényleg próbálnak szabad helységeket mint foglalt házakat felépiteni mert egyedül harcolnak egy erös represszió apparátus ellen.
Itt még hozzá jönn a szolidaritás ami hiányzik az emberek között. Én még sehol nem láttam ennyi irigységet mint Magyarországon. A kapitalizmus nagyon jól tünnik oda passzolni mert senki nem kiván semmit a másiknak és mindenki jobb akar lenni mint a másik.

Ez most mind úgy hangzik mint ha én édenben [paradise] laknék és nekünk nem lennének problémak represszió, nacionalizmusal, nácikal, satöbbi. Ez biztosan nem így van de – és itt jön a nagy különbség a két szintér között – hogy én itt több kapacitást és potenciált, de talán is kevesebb kimerültséget a körülményektöl, látok az ellenállásra. Itt nálunk az is mindegy hogy kinézel e mint egy punk vagy valami más. A beállitás [opinion] számit! Van egy csomó aktiv ember akik (még egyszere is) különös dolgokat csinálnak (koncerteket szervezni, bandákban játszani, politikai munkát, koncerteken segiteni/dolgozni, …).

Lehet hogy az én képem a magyar színtérröl igy nem igaz és rosszul látom(Sajnos nem látod rosszul-Makkúr) mert nem ott vagyok benne, de nekem ez így volt a benyomásom. Remélem még változni fog a dolog!

6 komment

2009.08.23. 15:46 Makkur

 

Csináltam egy interjút Szilágyi Zoé punkfestővel aki Veszprém mellett él a Csatár hegyen és nem kicsit kalandos élete volt eddig.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Zoé mikor  és hol születtél?
-Budapesten,1966-ban.



Mikor találkoztál elöször punkokkal punkzenével?
-Németországban,a 80-as évek elején.Amúgy van egy blogom amiben részletesen leirom életutam történetét- mert nyugaton nőttem fel-itt le fogom irni azt is,hogyan lettem az,aki.
A blog cime: http://uttalanutakon.wordpress.com/

Hogyan kezdtél el festeni?
-Eredetileg inkább grafikus alkat vagyok,inkább rajzoltam, festeni az utóbbi pár évben kezdtem el.Ez persze nem azt jelenti hogy régeben nem festettem,pl.sokat festettem a 80-as években,aztán megint visszatértem a rajzhoz,de most újra felfedeztem a festészetet.
Amúgy 3 éves korom óta alkotok,kiskoromban is ez volt a kedvenc időtöltésem...audidakta vagyok. Édesapám is képzőművész igy valahogy "belenőttem" ebbe....



 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
Melyik kiállításod sikerült a legjobban szerinted?
-Mind,a maga módján. Volt a 90-es években egy erotikus kiállitásom Veszprémben, az akkori KISGALÉRIÁBAN,ahol tolongtak az emberek.Szerintem,az! Utána meg a 2006-os Budapesti MUCIUS galériás tárlatom amit GANXTA ZOLLEE nyitott meg...és az ARTITUDE galéria támogatott..



Mivel sok helyen jártál a világon van olyan hely ahol szívesebben
leélnéd az életedet mint itthon?
-Berlin.


Kik szoktak tőled vásárolni képet?
-Műgyűjtők meg "Zoé-rajongók".

Vannak állandó vevőid,támogatóid?
-Bár lennének! Léteznek természetesen olyanok,akik bizonyos időközönként vesznek tőlem képeket,de ez nem rendszeres. Igy havi fix jövedelmem sincsen , teljesen a máról-holnapra élek,van hogy hónapokig SEMMI keresetem nincs....sajnos sokan a művészetet nem tartják Magyarországon "rendes állásnak",-kötekednek:miért nem megyek dolgozni?  Ez szomorú. A mai világban meg ,ez amúgy is lehetetlen,pláne ha extravagáns a megjelenésed,tetovált vagy, és nincs konkrét végzettséged sem,s elmúltál 43 éves.No meg még NŐ is vagy -ráadásnak!-és olyan helyen laksz ami szinte tanya és nincs közlekedés.....
Amúgy meg,szerintem a művészet teljes embert kiván,az élet igy is túl rövid....ezért nem is szültem gyereket sem. Én 24 órán át alkotok,még mikor épp ülök és elmélkedem is....!Sohasem dolgoztam munkahelyen,eddig egész életemben CSAK festettem. Illetve egyszer melóztam egy Pesti galériában pár hónapig, meg teremőrködtünk férjemmel a Veszprémi KISGALÉRIÁBAN.De inkább brahiból ...


Kapcsolatban vagy más punk vagy underground festővel?
-Inkább voltam. Férjemmel,Szilágyi Lackóval,mikor már nem is éltünk együtt-ő elhunyt-A legjobb barátom, Jim A.Kód  szintén igazi kult-figura és festő volt ,Pesten-ő is sajnos elhunyt.
Vele festettük ki anno a legendás Budapesti FEKETE LYUK punk-klubot a 90-es évek elején....
El Kazovszkij,aki szintén nem él már....amúgy tartom a kapcsolatot még pár hasonló alkotóval,neten keresztül....de inkább "magánzó" magányos farkas vagyok.Punkfestő meg nincs sok.



Milyen anyagokkal festesz?
-Mostanság leginkább akrillal,de ami épp jön.A lakkfilc és az akril  fő anyagaim.

Mik a kedvenc zenekaraid?
-Sok van. A legkedvesebb az EINSTÜRZENDE NEUBAUTEN. Ezen kivül,SEX PISTOLS, BAUHAUS, RAMMSTEIN, THE FALL, és sok-sok más UNDERGROUND együttes,zenész.

Kedvenc festőid?
-Frida Kahlo,Emil Nolde,Niki de Saint-Phalle, sok OUTSIDER-ARTIST,a magyarok közt meg persze,Szilágyi Lackó,Gulácsy,Csontváry,El Kazovszkij,Menyhárt "Menyus" Tamás,A.Kód,a roma festőnő Deák Iza.......szeretem a pszichés betegek műveit is.

Milyen állataid vannak otthon?
-Kutyák,patkányok,fehér egér,degu,achátcsigák,

csincsilla.



Végezetül mit üzensz az olvasóknak?

-Hogy felejtsenek el MINDEN ELŐITÉLETET az extravagáns kinézetű emberekkel szemben! Én nem iszom,nem cigizek és ellenzem a drokokat,holott tetovált arcom van,punk frizurám és telivagyok testékszerekkel. Se nem vagyok bulis tipus,se nem vagyok "vadállat".
No meg,hogy a művészet UGYANOLYAN szakma mint az asztalos,a pék,a postás,és ha egy művész éhezik,azt jobban támogatni kéne  hogy tudjon alkotni és élni,s nem beugati hogy "eridj dolgozni." No meg,a papir,a végzettség  nem minden.....!
A művészeket NEM csak azután kell isteniteni miután meghaltak illetve nélkülözésük öngyilkosságba kergette őket..Példa erre Szilágyi Lackó,A.Kód és rengetegen mások a  művészettörténetből...

Szólj hozzá!

2009.08.23. 11:00 Makkur

Szeretem ha nagybátyám vagy apám mesél a nagypapámról.Az öreg mindig próbálta valahogy eltartani a családját.Most egy ilyen történetet írok le.Lehet valakinek nem lesz izgalmas nekem az volt.

1949-et írunk és a fő téma a  feketevágás amit gondolom mindenki tudja micsoda más nem A tanú címü fílmből.Na már most papa sehonnan nem tudott szerezni disznót csak vidékről.A legegyszerűbb megoldásnak a vonat tűnt na de hogyan hoznak el úgy egy 1,5 mázsás disznót hogy ne vegyék észre?Kitalálták hogy lefizetik a kalauzt és a malacot pedig leitatták rummal.Bezárták a Wcbe és leültek.Na egy idő után egy utas aki megelégelte hogy már ötödszörre megy ki a WChez de még mindig zárva van elkezdte verni az ajtót majd szólt a kalauznak.Odajött és mondta neki hogy biztos valami részeg disznó alszik ott bennt mivel hallgatolóztak egyet és még horkolt is a malac:).Mikor bizony le kellett szállni elkezdték felkelteni a malacot de elvétették a rumadagot egy kicsit és meg se akart mozdulni.Le kellett rángatni a vonatról és haza mentek talicskáért majd vissza és ettől a megállótól Kamaraerdő ahol laktak 6 kmre volt nagybátyám szerint.

Ilyenkor jut az eszembe hogy a mai világban mennyivel kisebb dolgok miatt problémázik az ember.Nagypapa pedig állítólag ezt mindig mosolyogva mesélte el.Persze az idő megszépít mindent dehát akkor is...

Szólj hozzá!

Hello

2009.08.23. 10:45 Makkur

Gondoltam csinálok egy blogot mert mostanában van egy csomó ötletem stb.Lesz benne interjú meg minden ami éppen eszembe jut.

1 komment